– Megy már a flamenco?

– Ezt a tradicionális spanyol táncot még nem sajátítottam el, várhatóan nem is fogom, hiszen finoman szólva sem vagyok egy táncos lábú alkat...

– Hogy ment a beilleszkedés Guadalajarában?

– Nagyon gyorsan. Közvetlen, barátságos emberek élnek itt, igaz, főleg akkor barátságosak, ha spanyolul beszél velük az ember. Voltam már bikaviadalon, kipróbáltam rengeteg helyi ételt, s ami igazán bejött, azok a reggelik. Eszméletlen, milyen finomak, változatosak, bőségesek! Remek reggelizőhelyek vannak, talán majd egyszer otthon én is nyitok egy ilyent.

– Milyen volt a finnországi Riihimäki után Guadalajarába költözni?

– Meredek váltás volt, annyi szent. Északról délre igazoltam, sötétségből napsütésbe, hidegből melegbe kerültem. Amit a legjobban élvezek, azok a napsütéses, hosszú nappalok, itt már tavasszal is este kilenckor megy le a nap, és ez azért nem rossz, főleg ha előtte két évig „vakoskodott” az ember. Ami még nagyon más Finnországhoz, de Székelyudvarhelyhez képest is, az a helyiek biológiai órája. Senki nem siet, senki nem kapkod, reggel kilenc előtt gyakorlatilag egyetlen kávézó, üzlet sem nyit ki, ebédelni is csak három óra körül szoktak.

– A délutáni sziesztát is meg lehet szokni, gondolom.

– Persze, napok alatt. Délutánonként megáll az élet, bezár minden, otthonaikban ebédelnek, pihennek az emberek. A vendéglők többsége este kilenckor nyit ki újra, s mikor odahaza tizenegykor már nyugovóra térnek, akkor itt indulnak el a helyiek vacsorázni.

– Mit kell tudni Guadalajaráról?

– Kisvárosnak tartják, holott nekem, udvarhelyinek egy nyolcvanezres település pont elég, főleg, hogy Finnországban is egy huszonötezres településen éltem. Többen mondják, hogy kisváros, nincs, amit itt csinálni, erre viszont azt mondom, autóval és vonattal is egy óra Madrid, s ott aztán igazán van lehetőség a kikapcsolódásra, úgyhogy a párommal időnként élünk is ezzel a lehetőséggel. Egyébként egy kétszobás lakásban élünk, nem a központban, de bevásárlóközpontok, éttermek, minden van a közelben. A sportcsarnok nincs közel, de a szomszédban lakó csapattársam autóval visz edzésekre, meccsekre.

– Újabban pedig rehabilitációra...

– Peches vagyok, a legelső bajnoki meccsemen, még szep­temberben megsérült a vállam. Fél évig még játszottam, főleg védekezésben hárult rám fontos feladat, majd kiderült, hogy nagyobb a baj, mint gondoltuk, így műtétre szorultam. A napi program egyébként rendszerint egy reggeli kondizásból, délutáni edzésből áll, illetve hétvégenként bajnokikat játszunk. Az idegenbeli kiszállások sokszor fárasztóak, sokat kell buszozni, többször előfordult, hogy másnap hajnalban értünk haza. Olyankor vagy otthon pihentünk, vagy felfedeztük a környéket, vagy Madridot vettük célba.

– Melyek a legfőbb különbségek a finn és a spanyol bajnokság között?

– Merőben más a spanyol kézilabda, mint a finn. Európa-szerte a spanyol az egyik legerősebb bajnokság, hálás vagyok, hogy ezt testközelből megtapasztalhattam. A taktikai fegyelem az egyik legnagyobb erősségük, de mondhatom, hogy a legapróbb részletekig mindenre alaposan odafigyelnek a felkészülés során, vagy amikor elemzik a soron következő ellenfél játékát. Itt főként gyors, technikás játékosok vannak, nem annyira az erő dominál.

– Mit kell tudni a város kézilabdaéletéről?

– A helyiek szenvedélyesen szeretik a kézilabdát, ami a város első számú sportágának számít. A sportcsarnok nem nagy, de megtelik, amikor játszunk, a szurkolók remek hangulatot teremtenek. Sőt, az idegenbeli meccseinkre is elkísérnek, még akkor is, ha hét órát kell autózni. A mérkőzések előtt már várnak bennünket a csarnoknál, biztatnak, utána pedig beülnek velünk a közeli étterembe. Vonzó számukra, hogy folyamatosan lehetőséget kapnak a helyi tehetségek, hiszen kiemelt figyelmet fordítanak az utánpótlás-nevelésre, illetve többször előfordult már a klub történetében, hogy híres játékosok Guadalajarában játszották le utolsó profi idényüket, így minden sportbarát értelemszerűen kíváncsi arra, hogy a visszavonulás előtt álló sztárjátékos miként varázsol a pályán. Summázva: tehetséges fiatalok és rutinos „öreg rókák” kiváló egyvelege alkotja a jelenlegi csapatot is.

– Jelenleg a bajnokság utolsó helyén álltok, sikerül bent­maradni az élvonalban?

– A következő két mérkőzés sorsdöntő lesz, de én bízom benne, hogy legalább az osztályozós helyet megkaparintjuk. Sajnos többször is szoros vereséget szenvedtünk, ennek fizetjük most az árát. Legutóbb az Ademar León (a szintén székelyudvarhelyi Bartók Csaba volt csapata – szerk. megj.) otthonában félidőben hattal vezettünk, mégis kikaptunk. Rövid a cserepadunk, hiszen sok sérülés sújtotta a csapatot ebben az idényben, többek között a leggólerősebb játékosunk is kidőlt. A sérülések miatt az edzőnk sokszor kell improvizáljon, többen nem a saját posztjukon kénytelenek játszani.

– Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzésed?

– Játék szempontjából talán a Cangas elleni idegenbeli találkozó. Akárcsak mi, ők is minden egyes pontért vért kell izzadjanak, így igazi alsóházi rangadó volt, amit behúztunk. Ráadásul találkozhattam a Cangasban játszó Ludmán Marcellel, aki – akárcsak én – a balatonboglári NEKA csapatában szerepelt korábban. Élmény szempontjából pedig a Barcelona elleni meccset említeném, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy a világ egyik legjobb klubcsapata ellen léphessen pályára, ráadásul édesapám is jelen volt a találkozón a barátaival.

– Hogyan tovább?

– Ezt nem tudom egyelőre megmondani, az biztos, nyáron lejár a szerződésem a Guadalajarával. A sérülésem miatt jelenleg nem játszom, így úgymond nem vagyok szem előtt, egyelőre a rehabilitációmra összpontosítok. Jó lenne végre közelebb kerülni szülővárosomhoz, így a magyar, vagy akár a román bajnokság is szóba jöhet.