A mai napig összeszorul a gyomrom, ha a magyar labdarúgó-válogatott aktuális találkozója előtt elhangzik, hogy sorsdöntő (lehet) az adott mérkőzés. Az átkos emlékezetű 1980-as, 1990-es évek magyar futballközegében szocializálódtam. Akkoriban egymást érték a botrányok, a gyalázatosabbnál gyalázatosabb eredmények, mélyponton volt a labdarúgás Magyarországon. Minden szempontból: se csapat, se infrastruktúra, se utánpótlás-nevelés, semmi.
Mégis egy-egy aktuális selejtezősorozat előtt, akár Európa-bajnoki, akár világbajnoki részvétel volt a tét, minden szurkoló, szakember, újságíró, jövendőmondó, mindenki, akit még érdekelt az Aranycsapat és Mexikó romjain hervadozó kis magyar foci, esélylatolgatásba kezdett. Optimálisabbnál optimálisabb forgatókönyvek felvázolásával taglalta a jónép, hogy az utolsó, 1986-os mexikói vb-szereplés után kinek a legyőzésével, hány ponttal érhetünk oda a hőn áhított tornára.

Nem értünk oda azóta sem. Pedig mindig ott volt a sansz, a lehetőség, hogy na most, majd most! De sosem sikerült. Maradtak a keserű pirulák, amelyeket sűrűn nyeldekeltünk, sokszor tehetetlen dühünkben ökölbe szorított kézzel, nemegyszer csikorgó fogaink között beszivárgó könnyeinket ízlelve.
És mindig volt egy sorsdöntő, egy mindennél fontosabb mérkőzés. Egy meccs, amin megmutathatjuk, amit, ha megnyerünk, minden rendbe jöhet, ami felvázolja a jövőbe vezető utat és semmissé tehet annyi fájdalmas csalódást. És soha, de soha nem nyerte meg ezeket a magyar nemzeti csapat. Mindig jött a bukás, hogy ennél mélyebbre már nem lehet süllyedni, hogy szégyen és gyalázat. S hogy majd talán legközelebb...
Mert mindig volt egy legközelebb, eljött egy újabb sorozat, egy újabb sorsdöntő meccs. Aztán egy újabb kudarc. A sorminta folytatódott hosszú időn át. Bő tíz évvel ezelőtt aztán elkezdett valami mocorogni a magyar fociban, következett a felejthetetlen 2016-os Európa-bajnoki szereplés, amit még két Eb-részvétel követett, világbajnokságra azonban nem sikerült azokban ez években sem kijutni. Most a kibővített létszámú, 2026-os világbajnokságra igyekszik kijutni a magyar nemzeti tizenegy. 
Persze most is eljött a sorsdöntő meccs, a kötelezőnek kikiáltott, reményeket életben tartani hivatott találkozó. Az örmények elleni összecsapáson egyértelmű volt a tét: csak a győzelem elfogadható, minden más esetben el lehet felejteni minden esélyt a vb-szereplésre. Most megcsinálták a fiúk. Kínlódva, birkózva, de behúzták a három pontot. Életben maradtak a remények, legfeljebb örömkönnyeikkel kellett megbirkózniuk a magyar szurkolóknak.
Apropó, magyar szurkolók! Európa csodájára jár a drukkerek által teremtett atmoszférának, a Puskás Aréna igazi erőddé, sasfészekké vált, ahová kellemetlen ellenfélként érkezni, viszont felemelő hazai mezben pályára lépni. A kilencven percen át tartó folyamatos szurkolás, a dörgő tapsviharok, a teljes lelátó által üvöltött buzdítások, a Nélküled és a Himnusz éneklése olyan hangulatot teremtenek, ami ritkaságszámba megy a mai steril, piacközpontú futballvilágban. Amíg a lelátókon él a szenvedély, addig megkapják a játékosok azt a pluszt, ami a sorsdöntőnek kikiáltott összecsapások megnyeréséhez szükséges. Amíg él a szenvedély, addig él a remény is, hogy negyven év után újra kijuthat a magyar válogatott a világbajnokságra.
Szoboszlaiék egy újabb lépéssel közelebb kerültek ehhez szombaton az örmények legyőzésével. Csak így tovább! Hajrá, magyarok!