Fodor Sándorral egy műfordítói tanfolyamon találkoztam életemben először, a felvételiztető bizottság tagja volt. Valójában azelőtt összesodort már a sors néhányszor, hiszen gyermekkoromban minden alkalmat meg­­­­ragadtam, hogy elmenjek az író-olvasó találkozóira. Meg persze nagy lelkesedéssel lapozgattuk az általa szerkesztett Napsugár folyóiratot minden hónapban. Felnőttként is részt vettem közönségtalál­kozóin, de érdemben ekkor, ezen a fel­­vételin beszéltünk először, majd készítettem is vele interjút egyszer-kétszer, amikor megfordult itthon.

2005–2006 tájékán Csíkszereda iskolatörténeti kiállításán dolgoztam, és célul tűztem ki, hogy csíkszeredai jelesek is szerepeljenek személyes tárgyakkal a kiállításon. Fodor Sándor az egyik kötetében részletesen ír a gimnáziumi diáksapkájáról. Gondoltam, próba szerencse – felhívtam telefonon, és kértem, hogy a kiállítás idejére adja kölcsön ezt a sapkát, hogy ezáltal tőle is legyen valami a gyűjteményben. Minden további nélkül beleegyezett. Ha jól emlékszem, postán küldte el, és utána nem kérte vissza, ezért, ahogy a többi ránk maradt tárgyat is, a Márton Áron Főgimnázium iskola­múzeumának adományoztuk. Később, ami­kor a ma is látható Útkereszteződésben várostörténeti kiállítás 20. századi termének anyagát állítottam össze, eszembe jutott a sapka, úgyhogy a múzeum hivatalosan kölcsönkérte a kiállításra a gimnáziumtól. Most is megtekinthető.

Nagyon tiszteltem Fodor Sándort, és azt reméltem, hogy filmesként vagy tévésként végigsétálhatok vele majd Csíksomlyón, és elmeséli nekem a Tíz üveg borvízben szereplő emlékeit a kamerába is. Az ember mindig azt hiszi, hogy élünk, míg a világ, úgyhogy mindenre jut idő – de ez nem így van. Fodor Sándor lebetegedett, majd elhunyt, mielőtt sor kerülhetett volna erre a forgatásra. Viszont számottevő archív felvétel maradt róla a bukaresti Magyaradásban, így amikor közeledett születésének 95. évfordulója, úgy döntöttem, hogy róla, az ő emlékezetéről összeállítok egy dokumentumfilmet. A sors úgy hozta, hogy egy Budapesten élő barátnőm révén megismerkedtem lányával, Fodor Eszterrel, akinek próbáltam segítségére lenni abban, hogy Fodor Sándor hagyatékának egy része hazatérhessen szü­lővárosába, és aki boldogan hozzájárult a film elkészüléséhez. Így forgathattunk Kolozsváron, amikor az ottani lakásukban található hagyatéknak próbáltak helyet keresni. Végül úgy alakult, hogy a csíkszeredai városházán rendezték be Fodor Sándor dolgozószobájának egy részletét.

A hagyatékból én is őrzök néhány darabot. Az egyik egy régi, zöld kerámiatányér, amit Esztertől kaptam. Rendkívüli ajándék számomra ez a darab, mivel Fodor Sándor ágya fölött lógott fali díszként évtizedeken keresztül – ezt onnan tudni, hogy a datált archív felvételek egy részén is látható. És kaptam egy könyvet is, szintén az ő hagyatékából: Endes Miklós Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig című kötetét. Ez többszörösen is ajándék, mivel az első kiadás 1937-ben jelent meg, és a könyv eredetileg Domokos Pál Péteré volt, ő adta Fodor Sándornak, és aztán így került hozzám. Különleges darab, mert mindhármuk munkásságát nagyon tisztelem. 

Fodor Sándor, azt hiszem, minden csíki embernek sokat jelentett, a fiataloknak és a felnőtteknek egyaránt. Megkülönböztetett tisztelet övezte, a csíki közösség jól ismerte azt a jellegzetes ősz haját és a kis szakállát, és mindenki a sajátjának érezte őt: lám, itt, minálunk is híres íróvá válhat az ember.