Van nekem egy cimborám, aki olyan, mintha egy mesés történet szereplője lenne. Kalapot visel, hosszú szoknyát hord, kabátzsebében színes, érdekes formájú kavicsok vannak, és aranyos rózsabogár, amelyik már nem mozog. Ceruza van nála mindig, és papír is. Nem ír, hanem rajzol, ott és akkor, ahol és amikor neki jólesik. Városban él, pedig a vadonban érzi magát a legjobban. Éppen ezért a betonrengetegben is körülveszi magát természettel: leveleket, virágszirmokat, tobozokat és gesztenyét gyűjt. Felhőket gyúr a nyárfa vattaszerű terméséből, megtölti a szobáját a természet limlomjaival. Olyan történeteket mesél, amiket alig lehet elhinni. A múltkor például a metróhuzat lefújta a fejéről a kalapját, a szél messzire vitte, ő utánaszaladt és látta, hogy valakinek a kezében van a fejfedő. Összebarátkoztak, azóta is egymás cinkosai, ha csínytevésről van szó. Ha beszél vagy ír, gyakran használ olyan szavakat, amelyek egyetlen nyelvben sem léteznek, mégis érteni lehet, amit mond.
Felnőtt állampolgárok közé tartozik, adót fizet és meghallgatja az esti híreket. Moziba jár, de csak rajzfilmeket néz, könyveket olvas, de csak olyant, amelyben képek is vannak. Gyakran előfordul, hogy elkésik a munkahelyéről vagy fontos találkozókról azért, mert végig kellett néznie, hogyan vonulnak a hangyák a fa törzsén, vagy mert egy törött szárnyú cinegét kellett orvoshoz vinnie. Bosszantóan szétszórt tud lenni, pedig gyermekeket tanít, de nekem szent meggyőződésem, hogy csak azért jár iskolába, hogy velük együtt játsszon.
Ha erdőben vagy parkban jár, a madarakat felismeri a hangjukról, és tudja, hogy melyik növény mire jó, mikor kell szedni és hogyan kell felhasználni. Kissé boszorkányos, lehet, hogy egy másik században bűbájossága miatt máglyára ítélték volna, de most csak néhányan tartják különcnek. Ha hazajön – mert nem itt él, hanem jó messze innen –, akkor azt mondják róla, hogy el van tévedve. Pedig egyáltalán nincs eltévedve, mert jobban ismeri az ösvényeket az erdőben és az utakat a dombokon, mint a nyulak és az őzek. Amikor hazajön, mindig találkozunk, erdőn-mezőn bóklászunk. Olyankor az az érzésem, hogy kitágul a körülöttem levő világ, megáll az idő, és arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha mindenkinek lenne egy ilyen cimborája.