Ha egyébre nem is teljesen, de a gyermeknevelés mézeskaláccsal és építőkockákkal kikövezett útjára teljesen igaz, hogy a „terveinkbe mindig belebukunk”. Őrangyaloknak, gondviselésnek vagy egyéb rajtunk kívülálló hatalmaknak köszönhetően ezek a buktatók közel sem hasonlíthatók össze egy bázisugrásnál bekövetkezett tragédiával. Ha mégis így alakulna a helyzet – és a tartalék ernyővel is gondok adódnak –, sok tíz emeletnyi pörgő zuhanás után csodával határos módon esünk egy puha matracra. Hiszen vagy így, vagy úgy, de a célt elérjük: a gyerek végül ráül a bilire, elalszik egyedül, abbahagyja a folyamatos ölbe kérezkedést. Mindezt minden aprólékosan kidolgozott, szakmai érvekkel alátámasztott terv megbukása után, a kétségbeesettség és a borospohár oldalán is paktumot kötve, amikor a legkevésbé figyelünk a célra, a fürdőszobából kiszűrődik: „Apa, apa, ráült!”

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen szép dolog elérni valamit, de mögötte kemény munka áll, még akkor is, ha a cél elérése nem feltétlenül a mi érdemünk. A gyereket beszélni tanítani nem teljesen akaratlagos dolog: nem nevezhető tehernek, önkényes tudásátadásnak, sokkal inkább egy gondoskodó gesztus. Kivétel, ha szándékosan tukmáljuk szegény fejébe, hogy zsifi, az igenis zsiráf, a fagyi nem afi, és a madár nem csipcsip, hanem madár. Ez nemcsak a gyereket leuraló szülőnek fárasztó és kínkeserves, a gyereknek is az, és bár nem vagyok szakember a témában, de a tapasztalatokon alapuló tudás mégiscsak többet ér annál, ha valaki megmondja a tutit. Mert mi van, ha az mégsem úgy van?
Mint minden kezdő szülő, én is beleestem abba a hibába, hogy mikor a gyerek mindenre ugyanazt mondta, akarva‑akaratlanul tanító vagy csak jó szándékkal kijavítottam. Biztos voltam benne, hogy a konfigurálásával lehetnek gondok, mert addig a béka neve legalább bével, a zebráé zével kezdődött, de mivel a gyerekre nincs garanciapapír, házilag kell orvosolni a problémát. Ezt gondolhatja minden olyan ember, aki önállóan, pontos tervekkel akar letudni egy problémát, és nem számít arra, hogy puha matracra is eshet – hiszen a gond saját magát is meg tudja oldani. Idevágó, hogy egyik nap sok ezer be‑be hangzatú gyerekbeszéd után épp elvették a villanyt. Idegeskedés, átkozódás és gyereksírás helyett viszont döbbenet és csend lepte el a házat. A gyerek érthetően kimondta: gyertya. Magától, tervek, unszolások és kínzó töredelmek nélkül, helyzethez találóan. Hát nem észbontóan csodás?