A településhez viszonylag közeli erdő szélén, egymáshoz közel viskó és – mondhatni – cifra palota. Egy hétig naponta elhaladunk mellette, az úgynevezett kaszafürdőre igyekszünk, sok falusi ezt teszi nyaranta. Jómagam tizenéves legényke vagyok. Egyik nap pihenőidőben a pakolásért indulok, van benne uborka is, de nem arról a pakolásról szólok, amit a kanapén fekve a karikás, ráncos és fáradt szemekre tesznek. Ez a pakolás elemózsia, amit per pillanat kis termetű, igencsak haragos kutya őriz. Először meglepődöm, majd dühömben elzavarom, nehogy már megegye előlünk az ebédet. A jóízű falatozás után hagyunk neki is egy-két csontocskát, szalonnabőrt, hiszen csak sajnáljuk az állatot. 

Néhány nap múlva ugyanez a kutya ugat a közelünkben, ugyan nem látjuk az erdőtől, de utólag megtudjuk, kölykeivel együtt hárman vannak. Egyszer csak az említett cifra palotánál látunk két kis rendkívül hízelgő barnás-feketés kölyköt. Gondoljuk, az anyjuk (amelyiket korábban elzavartam) „beszerző” úton van. A pakolásból bányászunk nekik valamit, hiszen éhesek. Napok múlva sincs az anyjuk, ezért úgy döntünk, befogadjuk őket. A cifra palotánál nem találjuk, hiába hívjuk, nem bújnak elő. Két nap múlva a viskótól ugatnak ránk. Az egyik a miénk lesz, a másik kedves ismerősöké. 
Augusztus közepe van, a szomszéd ránéz: „Ennek gatyát kell varrjatok, hogy a télen ne fagyjon meg!” Közben nő, cseperedik, ökölnyi méretű fenevadként magával hurcol minden cipőt, mindig elkergeti a macskát és folyamatosan hízeleg, behódol, s közben egyre okosabb. Eljár udvaroltatni, idővel így lett újabb két fenevadunk. A kettőből egyet nehéz szívvel, de elajándékozunk. Anya és fia évekig csak ketten élnek udvarunkon, szinte, mint két huncut gyermek, rakoncátlankodnak, de szeretetre vágyva eszméletlenül sok szeretetet árasztanak, és egyre inkább megkedvelem a négylábúakat.
Így történt az is, hogy kedves barátomtól németjuhász kölyköt vásárolok. Héthetes korában kerül hozzám. Miközben arra gondolok, nevelgetése és pátyolgatása közben nem szeretném elhanyagolni a másik kettőt, szinte utolér a bűntudat. No, de amint lenni szokott, mindig élesben látjuk a valóságot. Nagyszerű élmény, hogy bármennyire is sok a teendő, egyformán jut idő rájuk, és egyiket sem kedvelem jobban a másiknál. Így jutunk el szinte napjainkig, amikor ugyancsak az erdő szélén két kidobott kiskutyára talál keresztapám. Csak az egyiket tudja befogni, a másik elszalad. Nem hagy nyugodni a történet, másnap már hárman próbáljuk megmenteni. Sikerült! Legyengülve, éhesen, szomjasan és négy nagy kullanccsal visszük haza. Két nap múlva a legkisebbként büszkén ugat társaira, majd ráfekszik a lábamra. 
Ez mi más, ha nem hétköznapi csoda? Nyitott szívvel bármikor csodák részesei lehetünk.