A lmáskertes és társai, a hűséges Tücsök Muri, a hetvenkedő Hen­cegi Cincogi, a dörzsölt Füles Berci és a merész Kurázsi Nyuszkó elindultak a sűrű erdőn keresztül, keresve az utat, amely Noxhenna jeges és sötét birodalmába vezet, ahol a gonosz boszorkány lelketlen jégvirágszolgái őrzik Holdvilág Csodáját egy zúzmarás varázslakattal lezárt igluban.
A barátok lassan haladtak előre. Az erdő színes őszi pompájában tündökölt, élénk volt, tele rejtéllyel és meglepetéssel. A fák levelei susogtak, üdvözölték a lelkes csapatot, a madarak trillái biztatták őket útjukon. Az erdőben azonban nemcsak a szépség és a béke lakozott. Minden lépésüket különféle veszélyek és akadályok várták. Hol egy sziklás, sebes patakon kellett átkelniük, hol az erdő sűrűjében bujkáló különös lények – Noxhenna lidércei – ijesztgették őket, megpróbálva visszatéríteni a vitéz kis sereget. Almáskertes bölcs vezetésével, egymást bátorítva és lelkesítve sikerült előrehaladniuk, nem hagyták magukat letéríteni az útról, így elkerülték a csapdákat.
Hirtelen egy tisztásra értek, ahol a nap sugarai aranyló fényoszlopokként nyúltak le a lombok között a dús gyepig. Itt az út hétfelé ágazott, ami jócskán feladta a leckét a barátoknak. A szemfüles Kurázsi Nyuszkó hirtelen megállt, szimatolt egyet a levegőbe, majd lehajolt és a párás fűben tapogatózni kezdett. Almáskertes és a többiek köréje gyűltek, majd Nyuszkó egy laza mozdulattal egy hold alakú virágszirmot emelt a levegőbe.

– Ez a Holdvilág Csodájának jele! – mondta Almáskertes.
A megtalált jel útmutatást adott nekik, hogy merre haladjanak, melyik út­elágazáson haladva folytassák az utazást Holdvilág Csodája megmentése érdekében. Így folytatták kalandos útjukat, reménykedve, hogy minden nyom egy lépéssel közelebb viszi őket küldetésük sikeréhez. 
Már tudták, hogy a virág segítő jeleket hagyott hátra, és ez biztató, mert amíg üzen, addig él, és mindaddig a csoda sem tűnik el, még Noxhenna gonosz hatalma alatt sem.