Az iskolában még azt tanultuk, hogy az egykor rettegett rabszolgatartó társadalmak rég eltűntek. A történelemkönyvekből azt is megtudhattuk, hogy az emberiség azt a kárhozott korszakot lezárta és gondosan elásta a történelem szemétdombján, annak is a legmélyebb bugyrába, ahol ott rozsdásodik, porosodik, rohad valahol a súlyos láncok, csattogó korbácsok és a sós verejtéktől csikorgó gályapadok mellett. Legalábbis így hittük.
Aztán felnőttünk, munkába álltunk, és megérkeztek a rezsiszámlák meg egyéb kiadások.

Kezdetben óvatosan kopogtak: egy kis infláció, némi energiaár-emelés és üzemanyag-drágulás képében. Először udvariasan, „kávézgatva”, majd egyszer csak ránk öntötték a feketelevest, hisz egy nap arra eszméltünk, hogy a fizetésünk valamiért már nem tart ki a hónap végéig. Sőt, egyre sűrűbb eset, hogy a hónap közepe is optimista célkitűzésnek tűnik.
Egy ismerősöm mesélte a minap, hogy a villanyáram drágulása szó szerint egy teljes havi fizetését viszi el egy év alatt. A tizenkét ledolgozott hónapból az egyikben nem magának, hanem csak a villanyórának melózik. És ez még csak az áram. Mert valójában ott sorjázik tolongva a gáz, az üzemanyag, a kenyér és a minden.
A minap olvastam egy Mahatma Gandhinak tulajdonított mondást: ha a munkád után csak annyi bért kapsz, hogy ételt tudj venni, és a rezsidet kifizesd, akkor valójában rabszolga vagy. Mellbevágó üzenet! Lehetséges, hogy a rabszolgatartás valójában nem tűnt el, csak átalakult, modernizálva lett? Ma már a neorabszolga lakhatását, kosztját nem az őt eltartó gazda rendezi, hanem maga a rabszolga fizeti. A láncokat, korbácsokat, gályapadokat a rezsiszámlák, minimálbérek, brutális adók váltották fel.