Jenő a megszokott reggeli ká­véját szürcsölgette és rádiót hallgatott, mert ő az az ember, aki mindent is tudni akar, hogy mi zajlik körülötte és a nagyvilágban. Háború és bé­ke, zúgta a rádió, de nem a Tolsztoj-féle kiadásban, hanem ez valóságként zúdult recsegve-ropogva a hangszórón keresztül Jenőre, mint földindulás.
A francia fegyveres erők vezérkari főnöke kijelentette: Franciaországnak fel kell ké­szülnie arra, hogy egy Orosz­országgal vívott esetleges fegyveres kon­f­liktusban „elveszítheti gyer­mekeit”. A brit vezérkari főnök szerint is fel kell készülni a há­borúra: ha szükséges, a fiainknak és lányainknak is harcolni kell majd, és egyre több család fogja megtapasztalni, mit jelent áldozatot hozni a nemzetért.

Mark Rutte szerint: „Európa kész katonákat küldeni Ukraj­nába, és biztos benne, hogy a fiatalok készek lesznek fegyvert fogni”. Manfred Webernek pedig az az álma, hogy európai katonák harcoljanak Ukrajnában.
„Na, Jenő, ezt jól a képedbe kaptad, a feketéd mellé, ennél sötétebben már nem is indulhatna a napod” – gondolta magában. A keserű zacc is a torkára futott, miközben hatalmas bőröndjére gondolt, mely ott lapult az ágya alatt. „Csomagolok s már indulok is, egy békésebb szegletébe a világnak.” Jenő úgy érezte, az őrület ma is szintet lépett, valami tébolyult licitharc lehet az európai mainstream elitben, hogy egyre durvábbakat mondanak a háborús szerepvállalásról, világégést vizionálnak, olyat, amilyet nagyszüleink vívtak. És szól a rádió: fiaink harc­készültségéről, elvesztéséről, ár­­vákról és özvegyekről, köte­lező sorkatonaságról. Bár Ro­mániában még csak önkéntes alapú az angyalbőr, Jenő úgy gondolja, nem várja meg, amíg kötelező lesz, nem akar a nagyapja mellé feküdni az orosz sztyeppén... Ezért csomagol!