– A közbeszéd szintjén mind nagyobb hangsúlyt kap a gyermekvédelem, de a gyakorlat mintha nem követné. Mi ennek az oka?

– Részleteiben, szcénáiban érdemes nézni a jelenséget. Vannak családok, ahol sok minden változik, és nemcsak a problémafelismerés történik meg. Ha a szülő tudatosítja, hogy valahogy máshogy kellene nevelje a gyermekét, mint ahogy őt nevelték, akkor tesz is ezért lépéseket. Való igaz, hogy olyan közösségek is vannak, amelyek nagyon nehezen változnak. Ott az igazi biztonságot az jelenti, hogyha minden ugyanúgy vagy nagyon hasonlóan történik, vagy csak nincs reflexió, rálátás arra, hogy amit csinált az illető, az nem volt jó. Fontos lenne észrevenni, hogy aki adott esetben egy rossz mintát visz tovább, az miért tesz így, mi annak az előzménye. Lehet olyan fiatal, akit verve neveltek a szülei, de most gyermeke van, muszáj a szüleire is támaszkodjon, mert nem tudja a nagyszülők nélkül nevelni a kicsit. Nos, ilyen esetben nem fog velük konfrontálódni azzal kapcsolatban, hogyan élte meg az ők döntéseit gyermekként. De komoly kérdés, hogy egyáltalán fel tudja-e vetni nekik azt, hogy: figyeljetek, ti most mit gondoltok, azt miért úgy csináltátok – és akkor lehet, hogy elmondják.

– Vagy pedig azonosul vele a szülővé vált gyermek.

– Ez probléma. Nagyon sok a felmentő mechanizmus: engem is vertek, mégis rendes ember lettem; ha akkor nem kapom azt a pofont, most nem lennék itt; nem azért tettek, mert bántani akartak, hanem azért, mert szeretnek. Ezeket a mondatokat muszáj feleleveníteni és átbeszélni a szülőkkel, hogy az unokákban ne ismétlődhessen meg ugyanaz.

– Érzelmi okok miatt bonyolult ezeket a mechanizmusokat azonosítani?

– Hogyan működik az ember? Idővel elfelejti a fájdalmat. A szülők soha nem a nap huszonnégy órájában bántalmazók vagy elhanyagolók, van sok jó élmény, odafordulás, gondoskodás is, és az ember beszuszakolja a rossz élményeket a jók alá. Féltél a sötéttől, de bezártak a sötét szobába, elestél, és még meg is vertek, mert összetörted a biciklit – de hát valójában szerettek, mondod, és akkor jönnek a felmentő mondatok. De fontos leszögezni, hogy a múlton nem szabad a jelent számonkérni, mert lehet, hogy ők akkor úgy tettek, ahogy legjobban tenni tudtak. Ma már tudjuk, hogy ennél lehet jobban csinálni, és megértéssel, elfogadással el lehet indulni a közös úton.

– A Kárpát-medencében hol tartunk ezen az úton? Ki lehet jelenteni, hogy a nevelési stratégiák még a szocializmus levét isszák?

– Hát persze, de azért vannak jó irányú elmozdulások. Azt szoktam mondani, hogy kapcsolatokban sérülünk és kapcsolatokban gyógyulunk, és mindenkinek vannak kapcsolódásai, amik bántóak voltak vagy sérülést okoztak, de vannak kapcsolódások, amelyek gyógyítóak. És szerintem minden társadalom halad. Lehet, hogy a magyar közösség tradicionálisabb, jobban merít vagy támaszkodik az értékeire, lassabban változik. De ez nem jelenti azt, hogy a gyermekek iránti felelősségvállalás jegyében ne tudna változni, fejlődni.

– Mivel kell elkezdeni ezt az elmozdulást?

– Elsősorban elfogadással. Jó lenne végre komolyan számba venni, hogy számítanak a gyermekek érzései, és például a tanítás nem hatalmi játszma. Ez nem azt jelenti, hogy bratyizni kell, hanem azt, hogy számítson a gyerek hogyléte. Az is nagyon fontos, hogy tisztázzuk: mi a célunk az oktatási rendszerrel? Kiket akarunk kinevelni általa? Számos buktatóval kell szembenézni: nagy a kor- és szocializációs különbség a tanár és diák között, illetve sok családban lekövetni sem tudják, milyen tevékenységet űz a gyermek a virtuális térben. Talán provokatívan hangzik, de jó lenne, ha mindenki a maga területén hozzá tudna tenni egy közös tanulási folyamathoz, ahol a tanár és a szülő is tanulhat a diáktól, kérhet segítséget bizonyos dolgokban, és persze fordítva is.

– Hogyan kellene intézményes szinten is előrelépni ezen az úton? Mennyire veszik komolyan a hivatalok és ellenőrző szervek a gyermekvédelmi problémákat?

– Ez mélyen gyökerezik abban, hogy milyen az adott közösség. Ahol nem ismerjük el a bántalmazást, ahol az erőszak ott kezdődik, hogy valaki belehal, és egy pofon nem számít annak, a szexuális határátlépés sem – ott a rendszerek lenyomva tartják ezeket az ügyeket. Kuktában. Nagyapám westernfilm-rajongó volt, így én is sok filmet láttam, minden gyermekjogi problémára van egy példám: a gyermekbántalmazás olyan, mint a mexikói felállás, mikor körben állva egymásra fogják a fegyvert a szereplők. Egy patthelyzet: a hivatalos szervek, a szülő, a tanár – mindegyik hárít, mindegyik lelőné a másikat, ezért a fegyvert egyik sem teszi le. Ugyanakkor ez generációs kérdés is: hogy mit jelent egy szexuális határátlépés, a fiatalok jobban értik, mint az idősebb generáció, akinek az idejében ez még normalizálódott, elfogadott volt. Ezt csak akkor lehet túllépni, ha beszélünk róla, ha azok, akik benne voltak, elmondják, és kerül fül, ami meghallja. Nem az igazságszolgáltatás, a rendőri gyakorlat lesz, ami a leggyorsabban reagál, az mindig a leglassabb. Sokkal gyorsabb a média, ahogy reprezentálja ezeket az ügyeket, az, hogy a közösségekben beszélünk erről, a vasárnapi ebédek, ahogyan ott megjelennek ezek az ügyek.

– De ebben a mexikói felállásban valaki fegyvertelen: a gyermek, amennyiben a szülő vagy valamelyik családtag a bántalmazó.

– Mindig az a helyzet a legnehezebb, amikor a szexuális, fizikai vagy érzelmi bántalmazás a családon belül történik. Mert a gyermek akkor a legkiszolgáltatottabb, ha az bántja, akihez neki segítségért kell fordulnia. Ráadásul a bántalmazó családok jellemző dinamikája, hogy izoláltan működnek, tehát nagyon gyakran összezárnak. Egyébként bántalmazó közösségeknél is ez van, mindegy, hogy egy színházról beszélünk, egy iskolai osztályról vagy egy edzésről.

– Az zár, akinek épp segítenie kellene?

– Abszolút. És segítség nehezen érkezik meg kívülről. Én a praxisomban azt látom, az évtizedeken keresztül húzódó családon belüli és egyéb ártalmas helyzetekben az a jellemző, hogy még ha valaki sejtette is, hogy mi történik, nem jutott át a családnak a falán. Sokszor csak akkor bújik ki a szög a zsákból, ha a gyermek elég idős már ahhoz, hogy kilépjen és maga kérjen segítséget, vagy ha történik valami tragédia, ami miatt lelepleződik a bántalmazó. Csak nagyon szomorú mondataim vannak erre. 

– Egyre több esetben viszont akkor bukik ki egy bántalmazás, amikor az áldozat már véget vetett az életének. Ki lehet olvasni az előzményekből, hogy nagy gond van?

– Nincs mértékegység, ami alapján mérni lehet, hogy melyik gyermek mekkora mértékű bántást tud elbírni és az mekkora hatással van rá – de mindig vannak tünetek: akinek megváltozik a magatartása, aki extrovertáltból introvertálttá válik, aki rágja a körmét, tépdesi a haját, húzogatja a ruháját, akinek a társas kapcsolatai megváltoznak, annak biztosan vannak problémái. Nincs olyan, hogy tegnap még nem akartam öngyilkos lenni, ma meg kiugrok az ablakon, hanem ez egy folyamat, és ilyenkor azt lehet látni, hogy a gyermekek tesztelik a környezetüket. Próbálnak segítséget kérni, próbálják az üzeneteiket átvinni, csak egész egyszerűen nincs egy olyan felnőtt, aki meghallaná. A társadalomnak tanulnia kellene ezekből a rettenetes tragédiákból, rájönni, hogy hogyan lehet a következőt megelőzni.
 
– A fizikai bántalmazás mellett a cserben hagyás, magára hagyás is traumatikus egy gyermek számára. Milyen következményei lehetnek például annak, hogy a szülő hosszú ideig külföldön dolgozik és itthon hagyja a gyermekét?

– Ez ismert jelenség és hatalmas probléma: a szülő indoka lehet az, hogy így tud pénzt hazaküldeni, egyébként meg nyomorognának – de a gyermek szemében ez akkor is elhagyás. A kapcsolódás hiánya, a gondoskodás hiánya, hogy nem voltam olyan fontos, ezért hagytak magamra. Igen, sok múlik azon is, hogy hány éves a gyermek, de valahol mégis mindegy, mert egy ilyen helyzetnek mély lenyomata van.

– Akkor ki lehet jelenteni, hogy a szülő ezzel bántalmazza a gyermekét?

– Abszolút. Ez az érzelmi bántalmazásnak az egyik formája, ami jogilag tilos. A gyakorlat sok esetben a gyerekvédelmi rendszer félrenézése mellett működik. Inkább nem veszik észre, mert „úgysem tudunk mit csinálni”, vagy úgy látják, a beavatkozás a gyermeknek rosszabb lenne, mert ha nincs felelős felnőtt, akire hivatalosan hagyták, akkor a gyermeket az állami intézményrendszerben kellene elhelyezni. Tehát van egy ilyen kéz kezet mos megoldás ezekben a helyzetekben, ami egyértelműen nem a gyermekről szól. Nagyon fontos lenne kampányolni azokban a régiókban, ahol sok az itthon hagyott gyermek, felhívni a szülők figyelmét arra, milyen sérüléseket okoznak a gyermekeknek.

– Ha a szülő hajthatatlan, hol húzódik az a határ, amelyen túl egy külsős – pedagógus, rokon – nem avatkozhat bele a történésekbe?

– Sokan arra gondolnak, ha látnak egy gyemreket, aki nincsen jól, mert a szülei alkoholisták, hogy akkor nekik az a dolguk, hogy a szülőkre hassanak, hogy ők változzanak meg, mert akkor eltűnne a probléma. Csakhogy ez nem így van. Ha odamegyek egy alkoholistához, és azt mondom: ne tessék inni, attól még nem fogja letenni az italt. És nem az egyenes út a legrövidebb ezeknél az eseteknél. Sok esetben tehát a gyermek felé kell indulni. Meg kell nézni, hogy én a gyermekért mit tudok tenni, az ő rezilienciáját kell erősíteni azzal, hogy egyszerűen csak ott vagyok, hogy van valaki, aki meghallgatja, akiről érzi, hogy figyel rá, akinek számítanak a szavai. Nem fogja megoldani a helyzetet, de legalább van egy szelep, amin keresztül a gyermek kérhet segítséget, és ez konkrétan meg tud előzni adott esetben tragédiákat. Nem oldottuk meg az alkoholizmus problémáját, de a gyermek köré tudtunk szőni egy vattapamacs-hálót, ami valamennyire tartja, ellenállóvá teszi a nehéz helyzetben.