– Mikor találkozott először a nemezeléssel, és hogyan fordult át e rendhagyó képalkotásba?

– Nagyjából két éve rakom üveg mögé az alkotásaimat, azelőtt csak nemezelt és festett faliképek készítésében gondolkodtam. Az egész gyapjúképkészítés egy olyan élethelyzetből fakad, ami arra kényszerített, hogy emberként újraalkossam magam. Ezen az önismereti, gyógyuló úton a nemez lett az egyik társam – egy meditációs objektum, amiből az én arcaim, aspektusaim vagy az én helyzeteim néznek vissza, és ez önreflexiós lehetőséget is adott.

– Úgy indult tehát, mint egy terápiás folyamat…

– Igen, de ez sosem volt tudatos. Egyszerűen, amikor az ember belül eszköztelennek érzi magát, a kezeivel keres valami támpontot, kapaszkodót. Ha alkotni kezd, rájön, hogy a kezei közül valami olyasmi kerülhet ki, ami le is vezeti a feszültséget, de hosszú távon szemlélődési lehetőséget is ad a saját élethelyzetére nézve. Ha utánaszámolok, tíz éve mélyül és nyitogatja kapuit számomra az alkotás gyapjúhoz köthető formája. Magát a nemezelést a volt kapcsolatom adományaként élem meg, de autodidakta módon kezdtem el összerakni azt, ami mára kiforrott, vagy éppen hogy keresi még az útját a gyapjún keresztül. Ezekre pedig mind hálával gondolok vissza.

– Hogyan születnek meg a munkái?

– Ez egy olyan dolog, amit egy hangulat, pillanatnyi benyomás vagy érzés indít el, és ami egyfajta belső képpé sűrűsödik. Ez a kép aztán valahogy lecsorog a kezemen keresztül az asztalra, ahol igazából újra fel kell fedeznem, meg kell találnom azt. Máshonnan indul, mint más szakmai tevékenység, itt nem a külsőből, vázlatokból nézem, hogy mi születik meg. Más az iránya: van egy esszenciális érzésmag, ami kinövi magát előttem a gyapjúképen, és fontos, hogy nem ragaszkodom ahhoz, amit a képzeletem hozzátesz, hanem engedem, hogy vezessen a kezem és maga az anyag. Megtanultam valahogy együtt táncolni, együtt alkotni saját magammal, és ez amellett, hogy gyógyít, roppant izgalmas is.

– A nehézségek feldolgozása az ön esetében vidám és meleg hangulatú képeket szül. Lehetne ez másként is?

– Még az elején volt egy képem, ami egy magába tekintő nőt ábrázolt, és azt nagyon-nagyon sokáig néztem, hogy megérthessem. Aztán valami elengedés, megbékélés született meg bennem, és azóta minden ilyen nemezképemnél ez villan be. Ez nem azt jelenti, hogy nekem nincsenek kínlódási fázisaim, vagy hogy nem akadok el az élettel, mert folyamatosan jönnek nehézségek, csak az elakadásaimat és a kínlódásaimat nem az alkotáson vezetem le.

– Akkor mondhatjuk azt, hogy tudatosan megvédi az alkotói terét a „szennyeződésektől”?

– Pontosan. Ezek elvezetésére ott van az írás, naplóvezetés, ott teret lehet engedni a vergődésnek, és be lehet csatornázni a nehéz vagy negatív érzéseket. Én szeretem külön dobozokba rakni vagy nem feltétlenül vegyíteni ezeket, de nem tudnám megmondani, hogy ez miért alakult így. Lehet, hogy féltem. Van nekem egy ilyen kis kincses szigetem, amit szeretnék is megtartani annak.
– Említette, hogy festett is. Miért pont a gyapjú lett a jó társ?

– Szeretem azt az olajfestéken vagy bármiféle anyagon túlmutató többletet, amit maga a gyapjú textúrája képes adni: meleg érzetű, visszafogott és különleges anyag – bár ez egy szubjektív kapcsolódás magához a gyapjúhoz. Ha hozzáérek, érzem azt, hogy mennyi idő kell mondjuk megnemezelni, érzem azt, hogy mennyire vastag vagy vékony egy szál, tudok olvasni belőlük. Finomítom magát a technikát is, és úgy érzem, hogy nemcsak én a gyapjút, hanem a gyapjú is formál engem.

– A munkáin a meleg pasztellek dominálnak. Szándékosan távolságtartó a hideg tónusokkal?

– Izgalmasnak látom a nagyon finom színeket, amelyek nem megijesztik az embert, hanem arra ösztönzik, hogy odanézzen. Én pont meleg ősz színtípus vagyok, szóval ezzel tudom magyarázni: a hideg színekből is megvannak a sajátok, tehát a kékekből is megvan, ami az enyém, a zöldekből is, a barnákból is, de nem érzem komfortosan magam, hogyha egy olyan festményt nézek, ami kékes-szürkés és a hideg színek dominálnak rajta. Természetesen, ha megszólít, tisztelettudóan tekintek rá: hú, ezt a világot én nem ismerem, és távol vagyok tőle, de elismerő vagyok azok felé, akik otthonosan érzik ilyen színek közelében magukat. Meglehet, majd egyszer csak közelebb tudok lépni, és több teret tudok nyitni magamban ezek felé, de egyelőre még úgy érzem, hogy csak úgy távolról szemlélem, és itt melegszem a magam tüzénél.