A kánikula gyorsan eszébe juttatja a feledékeny fajtájú embernek, hogy mi fán terem egy csupor jó hűs kútvíz. Főleg, ha az emberfia épp a tűző napon kaszál. Néhány napja még mind a négy égtáj felől szakadtak ránk ilyen-olyan hőhullámok, és annak, aki szomjas, a pocsolyában levő víz is felértékelődik.
Édesapám mesélte, hogy amikor a hetvenes években mentek fát vágni az erdőbe, több sört és pálinkát vittek magukkal, mint vizet. Mikor egy ölnyit tisztítottak, egyet öblítettek, mikor leültek enni, öblítettek, ha munkához láttak, öblítettek. Öblítettek, ha jól sikerült a munka, és akkor is, ha nem. Csakhogy a vizet nem pótolja az alkohol, ennyi öblítés után pedig kell a víz: így történt, hogy mikor az egyik brigádnak elfogyott déltájt a vize, néhányan arra vetemedtek, hogy a vadtehenek és traktorok hagyta nyomokból szürcsölték ki az összegyűlt esőt. A romantikus történet már nem részletezte, hogy utána kinek hány napig reszketett a keserűlapi a kezében, de ez példa arra, hogy a víz pótolhatatlan.

Miközben a tikkasztó hőségben, kaszával a kézben leültem a „borozdára” kortyolni a flakonból, elszégyelltem magam. Eszembe jutott ez a tanulságos történet és az, hogy mennyit küzdöttek régebb a vízért. Nem azért, hogy a csapon folyjon, hanem egyáltalán, hogy legyen. Faluhelyen egyéb híján kalákával építettek vízhálózatot, százéves kutakat takarítottak ki és kötöttek össze, kilométereken át ütötték a csákányt a gubacsköves határon, végig az utolsó házig. Máshol tízméteres kutakat ástak saját maguknak az emberek, hogy vödrökkel hordhassák be a házba a vizet. És akkor itt vagyunk mi, akik medencéket, dézsákat töltünk fel a vezetékes, klórozott, három lépésben tisztított vízzel, amihez semmi közünk nincs, sárosra locsoljuk az Instagramról és Pinterestről koppintott magaságyásainkat és az angol gyepet. Nem a dézsa, nem a gyep, a megbecsülés van bokán rúgva. Hogy a talajvizekkel, forrásvizekkel, kalákákkal együtt az alázat is ment a levesbe.