Új év elején gyakran megjelenik az elvárás, hogy gyökeresen vál­toztassunk az életünkön. Pe­dig az új év nem kapu, inkább küszöb, amelyen jó elidőzni egy picit, leltárt is készíthetünk visszatekintve az elmúlt esz­tendőre. Ugyanazok maradunk, akik voltunk: szokásainkkal, a kételyeinkkel, de kitartással kisebb változtatásokat iktathatunk be az életünkbe.
Az új év elején tett foga­dal­makat hajlamosak vagyunk erkölcsi kérdésként kezelni: volt-e elég akaraterőnk betartani őket, vagy megint elbuktunk febru­árra. Pedig az újévi fogadalom nem elsősorban fegyelem kérdése, hanem tükör. Megmutatja, hogy az egyéni fejlődésünk me­lyik szintjén állunk. Aki még a túlélés szakaszában van, annak a fogadalmai egyszerűek és szükségszerűek: kevesebb stressz, több pénz, jobb egészség. Ezek nem felszínes vágyak, hanem alapfeltételek. Nem ön­megvalósításról szólnak, hanem stabilitásról. Aki ezt a szintet elítéli, az nem érti, hogy fejlődni csak szilárd alapokon lehet.

Egy következő szinten a fogadalmak már a szokásokról szólnak: rendszerességről, tanu­lásról, határok kijelöléséről. Itt válik világossá, hogy a változás nem egyszeri döntés, hanem ismétlés kérdése. A célok kevésbé látványosak, viszont hosszabb távon hatnak.
A valódi fordulat azonban akkor jön el, amikor a fogadalmak elveszítik deklaratív jellegüket. Aki belsőbb fejlődési szakaszba ér, már nem azt mondja, mit fog csinálni, hanem azt kérdezi: miért él úgy, ahogy él. Itt a fogadalom gyakran hallgatás, elengedés vagy irányváltás. Tehát az újévi fogadalmaknál nem az a legfontosabb, hogy betartjuk vagy sem, hanem hogy mit árulnak el rólunk abban a pillanatban. Az év eleje nem új embert csinál belőlünk, hanem felnagyítja azt, akik már vagyunk. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy sikerül-e a fogadalom, hanem az, hogy mit tanulunk magunkról abból, amit meg tudunk fogalmazni.