Az erdő már nem az, ami régen volt. Unalmas és zajos, hisz favágók, terepmotorosok verik fel a csendet, így a medvék, hódok, békák, vadlibák lassan mind beköltöznek a városba. Galambok lepik el a tereket, kóbor macskák uralják a mellékutcákat, már csak a vörös hiányzott. Persze nem az, amelyik Moszkvában székel, attól egyszer már megszabadultunk. A ravaszdira gondolok. Elfér, mert nagy az Isten állatkertje. A híres Vuk itt jár már a központban. Nem akárhogy: magabiztosan, komótosan, mintha régi lakó volna, aki ellenőrzi, időben bezártak-e a boltok, s ki maradt még beszélgetni a sarkon.

Az ember előkapja a telefont, videózik, fényképez, és közben meghatottan suttogja: „Nézd már, milyen cuki lompos farka van!” A népmesék ravasz hőse ma már nem a tyúkól körül ólálkodik, nem sajtért kuncsorog. A pipitérről rókaplaccra váltott. Már közösségimédia-sztárként pózol a főtéren. Van ebben valami abszurd. Régen az ember ment ki a természetbe, hogy vadat lásson. Ma a természet jön be hozzánk, mert odakint egyre nehezebb a betevőt megkaparintani. Kényelemre vágyik. Érthető. A házak között akad szemetes, maradék s néhány kíváncsi, békés polgár. Ha jobban belegondolunk, a róka csak alkalmazkodik. Ebben talán ügyesebb nálunk.
A városlakó pedig hamar barátkozni kezd. Mindjárt nevet ad neki, s ha lehetne, talán díszpolgárrá is avatná. Szeretjük az ilyesmit: amikor a szürke hétköznapba besétál valami váratlan, ami kizökkent a számlákból, kátyúkból, határidőkből.
Ő közben otthonosan sétál az utcákon. Nem panaszkodik a forgalomra, nem morgolódik az árak miatt, nem kommentel névtelenül. Jön, körülnéz, barátkozik, aztán továbbáll, vagy végleg letáborozik. Csakhogy a róka nem házi kedvenc, nem kabala és nem turistaattrakció. Vadállat, amely valamiért jobban érzi magát közöttünk, mint ott, ahol a helye volna. A ravasz mosoly mögött pedig könnyen ott lapulhat a veszett vigyor is. Óvakodjunk!