Felnőttkorom nem a nagy felismerésekkel vagy az első saját lakáskulccsal kezdődött, hanem amikor azon kaptam magam, hogy harminc perce szobrozok a drogéria polca előtt, és vérre menő belső vitát folytatok magammal a mosogatógép-tablettákról. Ott állok a „Power Ball”, a „Platinum Ultimate” és a „Lemon Sparkle” kereszttüzében, és olyan komolysággal elemzem az összetevők molekuláris szerkezetét, mintha legalábbis tőlem függne a globális vízkőhelyzet megoldása.

Ez az a pont, ahol a bennem élő lázadó tini, aki nem olyan rég még hajnalig bulizott, végleg letette a fegyvert. A legizgalmasabb hétvégi programom ugyanis hirtelen az lett, hogy „végre kipróbálom ezt az új tablettát”, és közben komolyan reménykedtem, hogy hátha lehozza a tepsiről azt a kétéves ráégést is, amit eddig jobb híján dicsőséges csatasebnek neveztem.

Ebben az új világrendben a siker már nem a karrierlépcsőkről szól, hanem arról a pillanatról, amikor a gép halk zümmögése közben egzisztenciális szorongással figyelem a kijelzőt. Vajon a program végén a poharak ragyogni fognak, vagy megint azzal az opálos fátyollal jönnek ki a gépből, amitől minden vendégem azt hiszi, hogy koszos edényből kínálom a bort?

A felnőttkor valójában egy véget nem érő, magányos küzdelem a kemény vízzel és a negyvenfokos ökoprogram hatékonyságával. Már nem sárkányokkal vagy gonosz varázslókkal kell megküzdenem, hanem azokkal az alattomos foltokkal, amik valahogy mindig túlélik az „intenzív” fokozatot is. És erre a harcra nem készített fel semmilyen gyermekkori fakard vagy iskolai tananyag. Itt nincs hősies zene a háttérben, csak a tabletta lassú oldódása a sötétben, meg a remény, hogy a sárga akciós címke nemcsak a pénztárcámat, de a becsületemet is megmentette.