A „mi” az egyik legpraktikusabb emberi találmány. Nem foglal helyet, nem kerül semmibe, mégis remekül lehet vele takarózni. „Nyertünk”, mondjuk, miközben csak a fotelben ülünk. „Megoldjuk”, hangzik el, de a kezünk a zsebünkben marad. Olyan, mintha a partról kiabálná valaki, hogy „úszunk”, miközben a víz valójában csak a másik füléig ér. A fejedelmi többes egyfajta láthatatlan pajzs és képzeletbeli korona: úgy osztja szét a felelősséget, hogy közben sűríti a dicsőséget.

A „mi” különösen jól működik, ha dicsőségről van szó. Olyankor hirtelen mindenki részvényes: közös az öröm, közös a siker, közös a mellkasdöngetés. De amikor valami félremegy, a „mi” csendben elpárolog, és maradnak az óvatos egyes számok: „én csak annyit mondtam”, „én nem így gondoltam”, „én nem ezt akartam”.

Van ebben valami finoman királyi. A fejedelmi többes régen uralkodók kiváltsága volt, ma meg bárki zsebre vághatja. Egy szó, és máris többnek tűnünk, mintha mögöttünk állna egy csapat, egy terv, egy egész ország. Pedig legtöbbször csak mi állunk ott, kissé kényelmetlenül és zsebre dugott kézzel, ugye. A fejedelmi többes valójában a cselekvés halála, mert mindenki vár valaki másra, a többiekre.

A „mi” biztonságot ígér. Ha sokan vagyunk benne, talán kisebb a felelősség. Csakhogy ettől még senki nem lép előre. Mindenki a többiekre vár, miközben mindenki a többiek közé képzeli magát. Így lesz a „megyünk”-ből egy helyben toporgás, a „csináljuk”-ból pedig egy hosszan kitartott szünet.
Persze lehet királyosdit játszani a „mi” nevében, de a döntéseket mindenki a saját bőrére hozza meg. A „mi” addig király, amíg nem kell elindulni.