Tavasszal az ember hirtelen több mindenre képes. Hosszabbak a nappalok, szebb az időjárás, magasabb az energiaszint. Terveket gyártunk, a januárban elmaradt ígéreteink hiányában ilyenkor edzőtermet keresünk, rendet teszünk a portánk körül és önmagunkban is. A hosszú hónapok után megérkezik valami pluszenergia, amit nem lehet nem észrevenni. És mintha nemcsak bennünk történne ez.

A világ eseményei is ilyenkor mozdulnak nagyobbat. Felgyorsulnak a történések, felerősödnek a hangok, és felszínre kerülnek azok a folyamatok, amelyek addig csendben formálódtak. Nem először történik így: volt már tavasz, amikor egy világjárvány kapott nevet, máskor háborúk léptek át egy határt, és olyan döntések születtek, amelyek emberek millióinak életét változtatták meg egyik napról a másikra. Mintha a tavasz nemcsak az újat hozná el, hanem azt is, ami addig rejtve maradt. Az ember ilyenkor elhiszi, hogy most kell változtatni. Csak nem mindegy, hogy ki mit és milyen áron akar megváltoztatni. Mert miközben mi új célokat tűzünk ki, és próbálunk jobbak lenni, valahol mások egészen másfajta „újrakezdésben” gondolkodnak. Ha lehet egyáltalán így nevezni.
Belegondolni is szörnyű, hogy miközben mi boldogan és kíváncsian vártunk egy élhetőbb jövőt szilveszterkor, mások ezt rombolni kívánják. Túl nagy a kontraszt az emberiségben, hatalmak és kiszolgáltatottak között. Félő, hogy több milliárd ember beleegyezése nélkül is így lehet bánni a békével. Ijesztő, hogy mi, egy térképen alig látható ponton, a saját hétköznapjainkban, sokszor mit sem érünk. Csak meglepetten olvassuk a híreket, és továbbra is reménykedünk abban, hogy valaki egyszer az emberiség javára is képes lesz dönteni.