Nyitva az ablak, és ismét sír a szomszéd gyermek. Hallom, ahogy zokog, miközben egy férfi hangosan szidja, mint a bokrot. Tegnap ugyanez volt. Tegnapelőtt rosszabb, mert miközben ordított a férfi („hányszor mondta tata neked, hogy ne tépd le a virágokat, szégyelld magad!”), csattanást is hallottam, mire felüvöltött a – vélhetően – 3-4 éves gyermek. Szóval valahol megütötte az az ember, akinek vigyáznia kellene rá. Bántotta testileg is. Verbálisan naponta többször is megteszi. 
Borzasztó érzés mindezt tehetetlenül elviselni. Ilyenkor mélységesen értem is irigylem a nyugat- és észak-európai szigorú gyermekvédelmi rendszert. Értem, hogy miért járnak el annyira határozottan és gyorsan minden egyes olyan esetben, amikor felmerül a gyermekbántalmazás gyanúja. A norvég hatóság már-már a hírhedt címkét is kiérdemli, főleg a bevándorlók, közöttük a kelet-közép-európaiak körében is, ahol a gyermek (gyakran az „asszony” is, de most ezt hagyjuk) még mindig inkább tulajdon, és a szülő hiszi és vallja, hogy azt tehet vele, amit akar. A norvégok szerint viszont nem. Áthallásos számunkra 
a felelős polgári magatartás is, ami tőlünk nyugatabbra dívik, azaz, ha valami szabálytalanságot észlel a polgár, akkor azonnal jelenti ott, ahol kell. Ha Norvégiában történne az, amit nap mint nap hallok, már rég telefonált volna egy szomszéd, és elindult volna a megfelelő folyamat. Ami – a közvélekedéssel ellentétben – korántsem a gyermek „elvételére” irányul: a családból való kiemelésre csak akkor kerül sor, amikor már minden egyéb (tájékoztatás, felvilágosítás, tanácsadás, terápia stb.) hiábavalónak bizonyul, vagy ha tényleg nagy a baj.

Most már irigylem az anyaországot is, mert Gyurkó Szilvia személyében államtitkári szinten képviselve lesznek a gyermekjogok, kormányszinten a gyermekjogi szemlélet. A neves jogász, gyermekjogi szakember Székelyföldön is tartott előadást, lapunk pedig interjút készített vele. Abban hangzik el: „nincs mértékegység, ami alapján mérni lehet, hogy melyik gyermek mekkora mértékű bántást tud elbírni és az mekkora hatással van rá”, és az is, hogy a gyakran hangoztatott „engem is vertek, mégis rendes ember lettem” nem más, mint egy felmentő mechanizmus, mert visszatekintve nehéz szembesülni a fájdalommal. Gyurkó Szilvia határozottan képviseli, hogy a gyermekjogok betartása nem elvesz valamit a felnőttektől, egyszerűen csak azt jelenti, hogy „számítanak a gyermekek szükségletei, hogy figyelünk rájuk, és aktívan teszünk azért, hogy jól legyenek”. A TEDx Székelyudvarhelyen pedig azt mondta, hogy a gyermekkor nem valami, amit csak túl kell élni, és hogy a bántalmazás gyakran láthatatlan, mégis képes egész életutakat meghatározni, és társadalmi sebekké növekedni bennünk. Azaz nagyon is számít, amit gyermekkorban megélünk. Ha akkor nevelési eszköz a verés, akkor felnőttként is természetes lesz a bántalmazás. Bármilyen téren.
Nem, nem lenne szabad megütnie senkinek a gyermeket, akár szülő, akár nagyszülő, akár pedagógus. Nemcsak azért, mert ez a törvény, hanem ideje lenne eljutnunk már egyfajta gyermekközpontú életszemléletig. Mert ez nem ideológia, hanem tudáson alapuló jobb jövőt építő hozzáállás. A verbális és fizikai bántalmazás, a nyakleves, kézre és fenékre csapás, hangos szidás, rákiabálás helyett létezik határozott nem, az életkornak megfelelő magyarázat, a környezet gyermekhez való adaptálása, példamutatás, játékos információközlés, szituációs gyakorlat stb. 
Ám tudhatom, hirdethetem mindezt, mégis gyakran maradok a tehetetlenséggel. Lent most is kétségbeesetten sír a gyermek, én a negyedikről leszólni nem tudok. A hatóságokat nem hívom, mert nem bízok a helyzet szakszerű kezelésében, és tartok attól, hogy pitiáner kekeckedésnek ítélnék a helyzetet. Vagy mégis ezt kéne tennem? Önök mit tennének, mit tesznek hasonló helyzetben?