Ezekkel a szavakkal búcsúzott a végzős diákoktól az iskolaigazgató. Ugyan mostanában annyira már itthon sem divat a hazafias érzések megélése, talán a fiatalok mosolyogtak magukban, s talán nem is értette mindenki, hogy mit is jelent jó székelynek lenni, remélhetőleg megtapasztalják, megélik az évek során, és büszkék lesznek származásukra.

Nemrég olvastam a közös­ségi médiában, hogy egy Magyarországon élő, innen elszármazott atyánkfia alpári módon szidja a székelyeket, becsméreli, gyalázza őket, hogy elhordták az erdőket, és már semmilyen értéket nem képviselnek. Így, általánosítva, egy kalap alá véve egy egész nemzetet. Mindenhol vannak tisztességtelen, jellemtelen emberek, de hozzátenném, bárhol jártam a szórványban vagy határokon kívül, nagyon sok, közösségében aktív vagy vezető pozíciót be­töltő becsületes ember székely gyökerekkel rendelkezett. Nem szeretném azt mondani, hogy mi itt, a Kárpát-medence ezen részén többek, jobbak lennénk másoknál, csak azt, hogy talán mi másképp nőttünk fel, más értékrendet tartva szem előtt, másképp harcolva a megmaradásunkért.

Jó székelynek lenni nem zász­ló­lobogtatás. Inkább egy csendes, makacs ragaszkodás ahhoz, amit otthonnak hívunk. A jó székely nem tökéletes. Néha szitkozódik, de akkor is elmegy szavazni. Jó székelynek lenni felelősség nemcsak a múlt iránt, hanem a jövő iránt is.
A jó székely tudja, mikor kell hallgatni – és mikor nem. Mikor elég a bólogatás, és mikor kell megállni és azt mondani: eddig és ne tovább. A jó székely nem harsány, hanem következetes. Nem hajlong, nem fut el a vihar elől, szembenéz az élet minden gondjával és szépségével. A jó szé­kely tartja a szavát, tisztességes, szereti szülőföldjét, ragaszkodik kultúrájához, nyelvéhez, szoká­saihoz. A jó székely sosem felejti el, honnan jött!