Az utóbbi időben gyakran kerékpározom, de állandóan úgy érzem, mintha sok autós számára láthatatlan lennék. Természetesen tisztelet a kivételnek, hiszen sokan vannak, akik türelmesen, szabályosan és figyelmesen közlekednek, de túl gyakran fordul elő, hogy egy autó úgy előz meg, mintha ott sem lennék, vagy kitolat elém, amikor elsőbbség illetne meg. Máskor meg centiméterekre húz el mellettem olyan sebességgel, hogy a légörvény letaszít az útról. A kerékpáros ilyenkor nem egyszerűen kellemetlenséget él át, hanem valós veszélybe kerül.

A vidéki utak sem mindig biztonságosabbak. Gyakran előfordul, hogy a járművek nagy sebességgel hajtanak el a biciklis mellett, felverve a port, kavicsot, figyelmen kívül hagyva azt, hogy egy védtelen közlekedő halad az út szélén. Máskor az elsőbbségadás marad el, mintha a kerékpáros nem lenne egyenrangú résztvevője a forgalomnak. Pedig a legtöbb biciklis nem azért ül nyeregbe, mert nincs más lehetősége.

Egyszerűen úgy döntöttek, hogy rövidebb távokon kerékpárral közlekednek, mozognak egy kicsit, tesznek valamit az egészségükért, és talán a környezetükért is. Ezért aligha érdemlik meg, hogy veszélyeztessék vagy semmibe vegyék őket az utakon.

Talán minden autósnak legalább egyszer hosszabb útra kellene indulnia kerékpárral közúton, ott, ahol a mindennapi forgalom zajlik. Az utak nemcsak az autósoké, hanem mindenkié. Egy kis figyelem, néhány másodperc türelem és nagyobb oldaltávolság életeket menthet. A kerékpárosra nem akadályként kellene tekinteni, hanem emberszámba kellene venni. Jó lenne, ha ezt minél többen észben tartanák, mielőtt a gázpedálra lépnek.