„Nem innék én, edző bá’, de egyfeszt töltenek, nem tudok úgy emberek közé menni, hogy ne töltsenek” – próbált magyarázatot adni mesterének a nyolcvanas évek egyik udvarhelyi „celeb” futballistája – nevét fedje most jótékony homály –, miután erős alkoholszaggal jelent meg a péntek délelőtti edzésen. Akkor is volt egy paradoxona a helyi sztárságnak: a labdarúgó minél sikeresebb volt, minél több gólt lőtt, annál kevésbé élhette úgy az életét, mint egy átlagember. Ez nálunkfelé többnyire abban nyilvánult meg, hogy úton-útfélen meghívták a játékost egy italra – hiába, a székely szurkolónak ez a „szeretetnyelve” –, amit nem illett visszautasítani. Más kérdés, hogy a legtöbb labdarúgó nem is vetette meg az alkoholt, többségük azt vallotta, pörköltre nem lehet tejet inni.

Ilyen volt a labdarúgás hőskora, bár hallani manapság is hasonló történeteket, és nemcsak a mi „mennyei megyeinkből”, hanem sokkal magasabban rangsorolt bajnokságokból is, bár ma már ódivatúnak számít az a szenvedélybeteg futballista, aki alkoholt fogyaszt és nem kábítószert. Igazából nem is a labdarúgók káros szenvedélyeiről akarok írni, hanem a (világ)sztárság áráról, arról, hogy milyen lehet az élete annak, aki nem tud nyaralni, mint egy hétköznapi ember, hanem a nyaralás is tulajdonképpen menekülés a rajongók elől. Megéri zsákszámra pénzt keresni, ha közben lassan elfelejtik, milyen érzés csak úgy kisétálni egy strandra, meginni egy üdítőt, netán egy koktélt, elnyalni egy fagylaltot? Mert egy sztárjátékosnak a fárasztó idény után kezdődik az igazi fejtörés: hol pihenjen úgy, hogy percek alatt ne ismerjék fel és ne rohamozzák meg a rajongók? Cristiano Ronaldo esetében elképzelhetetlen, hogy csak úgy kifeküdjön egy görög strandra, beüljön egy taverna teraszára gyrost enni.

Lionel Messi is rendkívül visszafogott életet él, csapattársain, a családján és a szűk baráti körén kívül gyakorlatilag nem találkozik senkivel, a nyilvános megjelenést is igyekszik a lehető legkevesebbre korlátozni, magas kőfalakkal és testőrökkel védett háza előtt ennek ellenére szinte folyamatosan ott lebzselnek a szurkolók, hátha sikerül – ha csak két másodpercre is – legalább megpillantani a szupersztárt. És ez történik átlagos hétköznapokon, a nyaralás sokkal bonyolultabb, nem véletlen, hogy a kis argentin vásárolt egy szigetet magának, amin csak ő és családja nyaral, miközben a sziget körül folyamatosan járőröző hajók vigyáznak a nyugalmára – megtörtént, hogy egy fanatikus búvárfelszerelésben próbált az óceánból a szigetre settenkedni...

Önmagát adja a kérdés: megéri? Ha csak a piszkos anyagiakat nézzük, akkor nyilván mindenképpen, ráadásul mondhatjuk, hogy aki csilliárdokat keres, az ne panaszkodjon, hogy nem tud Costinești-en – na jó, Ibizán – napozni. Egyszer kiszámoltam: Messi egyévi fizetésemet az alatt keresi meg, amíg reggel felhörpint egy presszókávét, majd átfutja a sportújság szalagcímeit a vécén ülve. Persze, én nem vagyok sokszoros aranylabdás, sem világbajnok, és bankkártyát igen, de nyaralást azért lehet, hogy nem cserélnék vele. Mit ér a sok luxusautó, a jacht, a villák, a sok százmilliós fizetés, ha nemhogy egy nyaralást, de még csak egy egyszerű délutánt sem vásárolhat magának? A sztársportolók éppen azt a szabadságot veszítik el, amelyet a pénzügyi szabadságuk lehetővé tenne. Röpke jachtútra Messi saját külön bejáratú álomszigetétől turisták százai nevetnek, fürdenek, fociznak a homokban, miközben az argentin nem mehet közéjük, mert percek alatt darabokra szednék a rajongók, az újságírók, a fotósok. Talán ezért van az, hogy a szupersztárok – sokuk saját bevallása szerint – számára vágyálmaik netovábbja, ha egy órán keresztül úgy elvegyülhetnek a tömegben, hogy senki nem ismeri fel őket, egy éttermi vacsora, egy séta a kikötőben a családdal. Amikor ő is csak egy ember a sok közül. Lehet, hogy éppen ez a legnagyobb luxus, nem a mesés vagyon, nem a számunkra elképzelhetetlenül magas fizetés – bár a bevezetőben említett helyi hősök élete sem fenékig tejfel...