Péntek estéim korábban rendre úgy teltek, hogy a város szó­rakozóhelyein találkoztunk a barátaimmal, majd éjszakába, akár hajnalba nyúlóan élveztük egymás társaságát, kibeszéltük a hét történéseit, „kiengedtük a gőzt” – ahogy ezt mondani szokás –, és találkoztunk olyan ismerősökkel, akikkel többnyire csak ezeken a helyeken és alkalmakkor be­szélgettünk.
A világjárványt követően azonban megszűntek ezek a találkozások, a korlátozások feloldása után pedig nem tértek vissza. Nem is vettem észre, de teljesen kikopott a hétvégéinkből a város szórakozóhelyein töl­tött idő. Azóta inkább ott­honainkban gyűlünk össze a barátokkal.

Egyik péntek este aztán úgy adódott, hogy többedmagammal beültünk egy helyi étterembe, majd amikor ez éjfél előtt bezárt, átmentünk az egyetlen, éjszaka is nyitva tartó egységbe. Meglepetés fogadott a helyszínen: nagyon kevesen voltak, többnyire harminc év fölöttiek, akik éjfél után egy-két órával hazaszivárogtak és gyakorlatilag üresen maradt a szórakozóhely. Ez a tapasztalat meglepő volt számomra, és rögtön felvetődött a kérdés bennem, hogy hol vannak a fiatalok.
Végigautózva a város­köz­ponton csend és nyugalom fo­gadott péntek éjszaka, né­hány járókelővel, egy-két taxival és egy autóval talál­koztam a hazavezető úton. Eszembe jutottak azok az évek, amikor a városközpont „buliháromszöge” fiataloktól volt hangos, zsongott az utca, csapatostul tódultak a város fiataljai egyik szórakozóhelyről a másikra. Most meg sehol senki. Hol vagytok, fiatalok? Mit csináltok péntek este? Online találkoztok, esetleg egymásnál? Hogy néz ki egy online buli? Táncoltok is a kamera előtt? Valószínűleg nem így néz ki a péntek estétek, de el sem tudom képzelni, hogy hogyan zajlanak ma azok a szocializációs fo­lyamatok, amelyeket én néhány éve megéltem. Ennyit változott a társadalom pár év alatt? Mikor öregedtem meg?