Pali nem nagy szószátyár. Bár lángoló szerelemmel szerette a szomszéd lányt, a szavak mégsem jöttek. Bepötyögött egy üzenetet, de meggondolta magát és inkább kitörölte. Majd leírta a telefon jegyzetei közé, ült rajta vagy két órát, mégsem találta elég meggyőzőnek, így az is a kukában landolt. Papírt vett elő, rágta a toll végét, összeizzadt három mondatot, de nem lett az igazi. „A Google a barátod” – jutott eszébe a bölcs jótanács, hát megkérte a mesterséges intelligenciát, hogy írjon neki egy „mély, érzelmes, de laza” szerelmes levelet. A gép pedig tette a dolgát: szórt bele csillagfényt, örökkévalóságot meg minden olyat, amitől a lányok szíve megolvad. Pali az első három szó után konstatálta: tökéletes, s persze el se olvasta, csak kimásolta, beillesztette a beszélgetésbe, és már el is küldte. A válasz kerek három perc múlva érkezett meg. Egyetlen képernyőfotó, rajta egy pirossal bekarikázott mondattal a levél végén: „Remélem, ez a szöveg megfelel az igényeidnek, mint mesterségesintelligencia-aszszisztens nem rendelkezem érzelmekkel.” Pali, diadalittas sietségében, a szerelmes levélben felejtette a gép lábjegyzetét. Ott állt a szoba közepén, kezében a telefonnal, a képernyőn pedig megjelent az üzenet: „Erre a beszélgetésre nem tudsz válaszolni.” A gép megírta, a lány elolvasta, majd persze letiltotta. Pali meg, saját szavak hiányában, egyedül maradt. Azóta is várja, hogy a lány feloldja a tiltást, hogy megoszthassa vele saját, önálló gondolatait, mert most már vannak. Megtanulta, hogy az emberi szó akkor is többet ér, ha sántít, de legalább őszinte. A gépnek persze mindegy, csak várja a következő parancsot, hátha valaki másnak is kell egy kis kimásolható „mély érzelem”.