Olvasom, hogy a rovaralapú élelmiszerek nem váltak be Európában – az emberek nem kaptak rá, mint hal a légyre –, ezért a „rovaripar” egyre inkább az állati takarmányozás felé fordul. Még szép, csettintek. Jobb is így, hogy a rovaralapú gasztroforradalom a világnak ezen a tájékán elhasalt, mint egy flekkennek szánt tücsökszelet.

Pedig kampányoltak rende­sen az ízeltlábúak mellett bi­zonyos gazdasági szereplők, de pillanatnyilag úgy tűnik, hiába. Noha a reformkonyha és a zöld lobbi igyekezett lenyomni a torkunkon a „bogárburgert”, a kontinens lakói köszönik szé­­pen, inkább maradnak a hagyományos húsoknál.
A csábító ígéretek – fenn­tarthatóság, magas fehérje­tartalom, zöld jövő stb. – kevésnek bizonyultak azzal az egyszerű ténnyel szemben, hogy a legtöbb európai ember számára a rovar nem étel, hanem egy általában kevés figyelmet kapó élőlényecske, sokszor kártevő, legjobb esetben is csak az állatok eledelének része, vagy bizonyos rovarfajok fanatikusainak a terráriumban tartandó „szépség”.

Az elutasítottság láttán a piac reagált, a rovarágazat szép csendben visszavonulót fújt a tányérról, és áttette bázisát az állattartó telepekre. Ha hinni lehet a híreknek, már nem nekünk akarnak tücsköt-bogarat eladni, hanem a baromfiknak, a halaknak és egyéb állatfajtáknak. A fekete katonalégy lárvája, illetve a tücskök, sáskák mostantól főleg a disznók új gourmet csemegéje lesz, nekünk pedig megmarad a jó sertésoldalas, valamint a rántott borjúszelet.

Az európaiak a szaftos mar­halábszárat nem kívánják lecse­rélni a szálas tücsök­combokra. Meghagyják a rovarevést azoknak a kultú­ráknak, amelyekben ez valóban hagyo­mány. Persze aki bogarat akar vacsorázni, az nyugodtan tegye – de ne csodálkozzon, ha vendégei inkább egy szelet szalonnára szavaznak.