Régen is volt pörgés. A szüleink elvittek az óvodába, másoltattak az ajtóhoz nekünk kulcsot, akkora akasztóval, hogy a negyvencentis hóban se vesszen el, aztán az ajtóban a kezünk elengedték, és köszöntek. Először az ember megtanulja, hogyan kell úgy fo gócskázni, hogy a kulcs ne törje ki a fogát, és csak utána tanulja meg be- és kizárni a könnyen járó termopán ajtók elődjén a zárat. Szóval, viszlát, édesapa, szia, édesanya, majd tíz óra múlva találkozunk. Ja, hogy tizenket tő, mert túlóráztok. Persze nem tudják, hogy ki fog a gyerekért menni, vagy ha időközben sike rül is kilogisztikázni, bizonyára a régi levesből melegítenek majd neki, mert amikor nem anya viszi haza a gyereket, legtöbbször ez van. A régi leves is olyan, mint a magyar narancs, kicsi, savanyú, de a miénk.

Aztán a zárral való bajlódás, meg az elhagyhatatlan kulcs el vesztése és a negyvencentis hal lottak napi havat követően jöhe tett a Mikulás. Kályhafestékkel befújt diót, rumos csokit hozott, és a szomszéd gyerek fatraktorját, amit megragasztottak. Ötödikén este még nyúlott rajta a ragasztó. De sosem volt még annyira szép. Aki nem értené, ismertük az ut cában egymás játékait: a szilvás kert martjában játszottunk szinte mindennap estig, mert akkor még minden gyerek édesapja és édes anyja túlórázott. Igazi vasautóink voltak, igazi ragasztott fatraktorok és igazi játszótársak. Aztán ötödikén este hiába volt ott mama, furcsamód, két nappal később nála is jött a Mikulás: hozott mazsolát, olyan eudzséniát, amin egy krokodil volt, és puha héjú mandarint.

Aztán eltelt még vagy húsz év. Elmaradt a hó, elmaradnak a játszótársak, elmaradnak a gyári túlórák. Felváltják a helyüket a drága játékok, a széles kínálat és a templomtoronyból meg a pláza reklámtornyáról lemászó Mikulás – az elfoglalt szülők maradtak. A bennem javában dackorszakát élő gyermek pedig visít, mert nem kér a puccos villogásból, csak a kályhafestékkel lefújt diót és a krokodilos eudzséniát szeretné.