Túl vagyunk Mikulás napján. Idén is összefutottam néhány példánnyal, és végiggondoltam a kapcsolatomat a piros ruhás öreggel. Őszintén szólva, ma már nem lennék a helyében.
Gyermekként persze egy csoki bőven elég volt a lelkesedéshez, kisiskolásként viszont már komoly elvárásaim voltak: ha nincs legalább egy Kinder-tojásos figura, akkor hagyjuk is az egészet! Tízévesen pedig már erősen gyanús lett a kéménybe mászós sztori. Nekünk csempekályhánk volt, és sokat tépelődtem rajta, hogyan préseli át a Mikulás a tekintélyes hátsóját a kályhacsövön, hogy aztán bezuhanjon az égés­térbe. Végül arra jutottam: ha karamellszagot érzek a kályha felől, akkor befutott. Tizennégy évesen aztán le­hullt a lepel. Ministráns- és cserkészkörökben ugyanis ilyenkor jönnek az első meghívások, felkérések: „Jánoskám, beugranál Mikulásnak? A kicsik úgy imádnák!” Jelmez akkoriban nem nagyon volt, úgyhogy a gyermekek kapkodták a le­vegőt, amikor egy vékony, mutáló hangú, pattanásos Mikulás toppant be a saját anyja piros köntösében, a családi vattakészlettel a száján. Innen már csak egy lépés volt a kamaszkori kiábrándulás és az emós korszak.

Fiatal felnőttként pedig hamar kiderült: a Mikulás mindenhol feltűnik, ahol a szülőkből pénzt lehet kisajtolni. A multiknál, a mallokban tobzódnak a fizetett statiszták, akik már nem nagyon merik a gyermeket az ölükbe ültetni, mert félnek a címkézéstől.
A gyermekek közben egyre bátrabbak: Martinka például idén shotgunt kért, és ha nem kapja meg, hát… annyit mondok: szegény Mikulás karácsonyig keresni fogja a hangját a khm...bo­kánrúgás után. És még arra is vigyáznia kell, hogy miközben elpucol fizetség nélkül, ne húzza meg a robogójával apuka Hummerjét.
Szegény Miki! Nem csoda, ha a rénszarvasok lassan szak­szervezetet alapítanak.