Megy a hercehurca a bírák és ügyészek nyugdíjáról. Mindeközben mi lesz az átlagnyugdíjasokkal? De számomra ennél is elgon­dolkodtatóbb – mondhatnám, szöget ütött a fejembe –, hogy bizony a 60-as évek végén és a 70-es évek elején született korosztály lassan a nyugdíj kapuját döngeti. Karnyújtásnyira vannak, hacsak nem tornázzák fel ismét az egekbe a mostani életkort, amely jelenleg férfiaknál 65, nőknél 62 év. Ráadásul, ha azt vesszük, hogy országunkban 76,6 év az átlagéletkor az Eurostat statisztikái szerint, akkor még csak brit tudósnak sem kell lenni, hogy rájöjjünk: a nyugdíjkorhatár további kitolásával előbb-utóbb nem lesznek nyugdíjasok.

Minden a fokozatosságon múlik, lassan hozzászoktatják a lakosságot, majd végül okafogyottá válik a nyugdíj kérdésköre. Nem elég, hogy ma országunkban nagyjából tízévnyi „boldog” nyugdíjasévvel számolhatunk, de arról már nem szól a fáma, hogy ekkor a nyugdíj nagy része nem a túrázásról, hanem a havi gyógyszerek kiváltásáról szól. Ami pedig minket, 20 és 40 év közötti aktív munkavállalókat illeti: nem dolgozhatunk túl jó jövőképpel. A hetvenes évek baby boomját nehéz lesz eltartani, ha hozzávesszük még az államapparátust, a Bel­ügyminisztériumot, a közszférát és a különleges jogállású, már ötvenes éveikben nyugdíjba vonuló személyeket. Utóbbi egyébként nem az ő hibájuk, sem az, hogy speciális nyugdíjat kapnak, sem az, hogy viszonylag fiatalon mehetnek nyugdíjba. De hol marad szűkös időkben a közös teherviselés? Miért kell egyes munkaköröket túlzó módon kiemelni mások, a többség kárára? Gyakran elhangzik a kérdés: vajon meddig bírja az ország ezt az amúgy is tarthatatlan helyzetet, ahol az ország több mint fele abból él, hogy a kisebbik fele a versenyszférában helytáll?
Nos, a jelek szerint a gépezet már recseg-ropog, de első kárvallottjai a rendszernek – mint mindig – a leginkább kiszolgáltatott rétegek. Nehéz spórolni, de megtakarítás nélkül, valószínűleg, nekem és sok aktív munkavállalónak a nyugdíj csak délibáb.