Tudom, a címül írt szó nem létezik. De ennek tudatában is használom jelen írásban, még akkor is, ha a helyesírás-ellenőrző program is figyelmeztet arra, hogy valami gubanc van ezzel a szóval, mert pirossal húzta alá a képernyőmön. Tehát tömegközlekedünk, tömegközlekedem. Azaz használom a város nemrégiben üzembe helyezett tömegközlekedés eszközeit, főleg amióta már követni sem tudom az üzemanyagárak alakulását. Szinte naponta élek a lehetőséggel, hogy pár lépésre a kapumtól buszra ülök és a szerkesztőség előtt szállok le róla, s bár a legrövidebb utat kedvelők számára a busz fura vargabetűket ír le a városban, hamarabb célba érek, mintha autóval araszolnék végig a városon, ráadásul a parkolóhelyet is keresnem kell. Megtalálásának valószínűsége azonban fordított arányban áll a rendelkezésemre álló idővel, azaz, minél jobban késésben vagyok, annál messzibb találok egy helyet, ahová beállhatok. Ezért is részesítem előnyben a gázzal működő, tiszta autóbuszt, amely többnyire időben érkezik.

A buszmegállóban a buszra várva remek lehetőség adódik a társasági élet megélésére: szomszédokkal találkozhat az ember, megtudhatja, hogy mi történt az utcában, a szomszédságban, kinek a gyermeke látogatott haza az ünnepekre, kinek történt jelentős változás az életében, illetve ki halt meg és miben… 

A kedvencem azonban maga az utazás. Többek között azért, mert a buszra fellépve illik köszönni. A sofőr gyakorlott mozdulattal pecsétet nyom a műszerfal élére helyezett jegyre, majd helyet keresel magadnak a járműben. Ez többnyire azt jelenti, hogy megkeresem a számomra legszimpatikusabb ülést, ugyanis abban az órában, amikor én közlekedem, már lejárt a reggeli nagy forgalom, a diákok már iskolában vannak, s a piacra igyekvők is már hazafelé tartanak, ugyanis piacra menni nyitáskor érdemes. A buszon is sok mindent megtud az ember a pár perces utazás alatt. Például azt, hogy melyik sofőr milyen rádiót hallgat. Többnyire a szépvízit hallani, de van, aki C kategóriás népdalt vagy éppenséggel mulatóst hallgat és hallgattat a busz népével. Egyetlenegy alkalommal hallottam a buszon rockzenét, s már akartam is szólni a sofőrnek, hogy remek a zenei ízlése, mikor átkapcsolt egy egyházi adóra. Van olyan sofőr is, aki nem szórakoztatja utasait rádiózással, de olyan is akadt – igaz, eddig szerencsére csak eggyel találkoztam –, aki telefonon beszélt a komájával Zsögödtől Taplocáig, s az utazóközönség megtudhatott mindent a falusi gazdálkodás előnyeiről és hátrányairól, a takarmány áráról, no meg arról, hogy mekkorára nőnek a bárányok húsvétra és milyen árra lehet számítani eladásukkor. Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy nem jött be a fiatalember számítása, drágábban vásároltam a bárányhúst, mint az általa jósolt ár. De találkoztam olyan sofőrrel is, aki türelmesen és együttérzéssel vigasztalta a kisiskolás kislányt, aki sírva fakadt, amikor észrevette, hogy a busz a kórház felé tért, ugyanis azt hitte, hogy rossz járatra ült. Türelmesen elmagyarázta neki, hogy hol megy a busz, míg megérkezik Zsögödbe, ahol nagyapa várja a megállóban. 

S ha már a buszra ülve illik köszönni, magától értetődő, hogy leszálláskor az ember megköszöni a fuvart és elköszön utastársaitól meg a sofőrtől. Furcsának hathat mindez annak, aki nagyvárosban használja a tömegközlekedési eszközöket, feloldódva a tömegben és a személytelenségben. A mi kisváro­sunkban másképp tömegközlekedünk: egymásra figyelve. Pedig nem is létezik a tömegközlekedünk szó…