A mai középnemzedék tagjainak még személyes emlékei vannak-lehetnek a háromgenerációs családról, annak hátrányairól és előnyeiről. A hátrányt nyilván a generációs különbségek okozta nézeteltérések, illetve azok áthidalásának nehézsége jelenti, előnye viszont sokkal több: a nagyszülők vigyáznak az unokákra, alaposan kiveszik részüket a háztartási feladatokból, no meg időskorukra, netán hosszas betegség idején mindig akad valaki a háznál, aki gondjukat viselje. 

A hagyományos közösségekben a kötelékek fellazulása a mobilitás növekedésével társult, s a háromgenerációs családmodell helyét átvette a kisebb család: a gyermekek felnőnek, önálló életet kezdenek, gyakran más településen vagy más országban. Az itthon maradt idősek – akik még jórészt többgenerációs családban nőttek fel, abban szocializálódtak – pedig magukra maradnak. Nincs is baj addig, míg az idős szülők egészségesek, tevékenyek, ellátják magukat; a gondok akkor kezdődnek, mikor valamelyik közülük özvegyen marad, egyedül kell szembesüljön az időskor kihívásaival, netán egymagában kell végigszenvednie betegségét. Tehát ezek az idősek még úgy nőttek fel, hogy a szülő gondját viseli gyermekeinek, akik majd szükség esetén gondját viselik idős, beteg szüleiknek. Erre a hajlandóság meg is van az emberek túlnyomó hányadában, mi sem természetesebb az egymás iránti gondoskodásnál. A gondok akkor kezdődnek, mikor kiderül, hogy ennek a feladatnak nem lehet eleget tenni, ha több száz, netán több ezer kilométer választ el egymástól, máshova köti az embert a lakása, a munkahelye, a gyermekek iskolája – az élete. 
A társadalom olyan rohamosan változott, hogy az idősgondozás kérdése nem tudott lépést tartani vele. A mobilitás rég bekövetkezett, de az idősek gondozásának szakintézményre való bízása még mindig szégyennek számít – nem annyira a fiatal generáció, mint az ellátásra szoruló idős számára, kitaszítottnak érzi magát. De egyre többen vannak olyanok, akik időskoruk bajain, nyűgén úgy segítenek, hogy intézménybe költöznek, ahol megvan az intimitásuk, de szükség esetén megvan a társaság, és rendelkezésükre áll az egészségügyi, valamint a szociális ellátás is. 
Napjainkban a legnagyobb gond azonban az, hogy nagyon sok az ellátásra szoruló magányos idős, és nagyon kevés az ellátásukra szakosodott intézmény. Örömmel nyugtáztam, hogy Csíkszeredában körvonalazódik egy új, időseket és különböző fogyatékkal élőket gondozó intézmény a térség legnagyobb szociális szolgáltatója, a Caritas segélyszervezet szárnyai alatt. A szervezet tevékenysége garanciát jelent számomra arra, hogy a jó szándékot tett is követi, az intézmény működésével pedig leveszi a gondot néhány idős személy és családja válláról. A szervezet nemcsak nevében viseli a szeretetben gyökerező egymás iránti gondoskodást, hanem a mindennapokban is gyakorolja. Bízom benne, hogy a példa ragadós lesz, s a háromgenerációs családmodell eltűnése nem azt jelenti, hogy időseink támasz nélkül maradnak.