Csütörtök reggel, fél kézzel már zárom az ajtót, amikor észbe kapok: a hétfői szemétszállítás óta nincs zsák a kinti, nagy kukában. Ott állok a konyhából kihozott, alig vedernyi szeméttel, és bosszankodás helyett büszke vagyok. Ha ennyi a gondom, akkor valamit jól csinálunk. Évek óta próbáljuk úgy alakítani a háztartást, hogy kevés legyen a hulladék, annyit vásároljunk, amennyi elfogy, és amit csak lehet, dobjunk a komposztba, a szelektívbe, a visszaváltós zsákba, és ha vannak is olyan hetek, amelyek nem sikerülnek ilyen példásan, azért a fő irányvonalakat igyekszünk tartani.
Ahogy a fő irányvonalat országszinten tartja a betétdíjas visszaváltási rendszer is: az elmúlt két évben az árokpartokról fokozatosan eltűntek a műanyag palackok és sörös-, üdítősdobozok, a kilencven százalék fölötti visszaváltási arány pedig okkal ad büszkeséget a döntéshozóknak, és tagadhatatlan, hogy ez a része valódi környezetvédelmi siker.

Csakhogy egy háztartásból nem csak műanyag palackok és üdítős dobozok kerülnek ki. Ott vannak a kevésbé „hálás” hulladékok: például a gyermekek kinőtt ruhadarabjai, kiszakadt zoknik és harisnyák, a tejesdobozok, a vaj papírja, a sajtkrém „tubusa”, a szalámi héja és a karamella csomagolása, amely látszólag tisztának tűnik, mégis ragad, a péksütemények papír és műanyag ötvözetéből született csomagolása, aztán számtalan méretű, formájú és kialakítású tisztítószer, amelyek egy része olyan biztosan gyermekzáras, hogy esélyünk sincs kinyitni és kiöblíteni kidobás előtt. Szóval elég széles a paletta. 
Márpedig a RetuRo bevezetése óta nagyrészt a fenti hulladéktípusok maradnak a hulladékgazdálkodással megbízott cégek telephelyein. A könnyen válogatható és értékesíthető hatszázaléknyit ugyanis lefölözi a betétdíjas rendszer. Mint amikor gyermekkorunkban, megunva a pityókaválogatás monotonitását, azzal biztattak szüleink, nagyszüleink, hogy egy kosárral másszunk fel a krumplihalom tetejére, és csak az igazán szépeket válasszuk ki, amit hazaviszünk megenni. Valahogy így viselkedik most az ország hulladékgazdálkodása is. Az értékesért felszámítják az 50 banit, ami pont elég „nagy” összeg ahhoz, hogy a lakosság visszaváltsa, a kevésbé értékes csomagolóanyag pedig marad a hulladékgazdálkodással foglalkozó cégek telephelyén.
Szerencsére, úgy tűnik, hogy tervezik a betétdíjas rendszer bővítését, ha minden igaz, 2027-től már a konzervek és a befőttek csomagolása is visszaváltható lesz. Addig marad a józan ész, a konyhapult fölötti mindennapi matek: hogyan lehet kevesebbet venni, okosabban csomagolni, és a lehető legtöbb dolgot a kukán kívül tartani. Mert ha képesek vagyunk szelektíven gyűjteni azért, hogy visszakapjuk a korábban kifizetett 50 banit, akkor képesek kell legyünk rá ilyenfajta „kényszerítés” nélkül is. Nem?