Az olimpiai mozgalom számomra mindig többet jelentett, mint különböző színű érmeket, nemzetek himnuszait vagy statisztikák tömkelegét. Az olimpia elsősorban emberi történetek gyűjteménye: sportolóké, akik rengeteg lemondás árán éveken, gyakran évtizedeken át dolgoztak kőkeményen egyetlen lehetőségért: ott lenni a téli vagy a nyári játékokon, a legjobbak között képviselni hazájukat. Helyszíneké, amelyek pár napra a világ közepévé válnak, és utazásoké, amelyek újságírók, szurkolók számára sokszor legalább akkora kihívást jelentenek, mint a sportolónak teljesíteni a versenyt. A milánói–cortinai téli olimpia élményei egyébként ezt minden korábbinál erősebben igazolták: a versenyhelyszínek közötti sok órás távolságok komoly logisztikai szervezést igényeltek.

Kijutni az olimpiai játékokra a sportolók számára, ha fogalmazhatunk így, életük főműve, akkor is, ha nem végeznek dobogós helyen, hiszen tudjuk: a részvétel a fontos, nem a győzelem. A híres olimpiai eszmét mellesleg gyakran tévesen Pierre de Coubertin bárónak, az újkori játékok életre hívójának tulajdonítják, holott valójában Ethelbert Talbot anglikán érsek mondta az 1908-as londoni olimpia előtti misén. Ebben a mondatban minden benne van: a küzdelem, a becsületes helytállás és a sport örömének előtérbe helyezése az eredménykényszerrel szemben. Újságíróként hasonlóképpen érzünk mi is: jelen lenni, amikor a világ legjobbjai összemérik tudásukat, látni a kulisszák mögötti feszültséget, a féktelen örömöt, a mérhetetlen csalódást – kiváltság a javából.
Az olimpiai részvételt illetően egy sportolónak nyilván sokkal nehezebb dolga van, mint egy újságírónak. A magyar színekben versenyző Laczkó Lara – aki négyéves korától kezdve tíz éven át Csíkszeredában élt – csupán három éve kezdte el a sífutást, de máris olimpikonnak mondhatja magát. Ez leírva egyszerűnek tűnik, ám a játékokra vezető út évi 1100 óra kőkemény edzéssel volt kikövezve. Belegondolni is libabőr: nyilván nem egy huzamban, de Lara összességében egy esztendő alatt 6 hetet, 3 napot és 20 órát, az évi 8760 órából ezerszázat edzett – ennyi munka áll a milánói olimpián elért 91. helyezésében.
És akkor még nem beszéltünk azokról, akiknek a rengeteg munka, sokszor emberfeletti teljesítmény dacára sem adatott meg, hogy olimpikonok lehessenek. A milánói olimpián találkoztunk a csíkszentmártoni Borbáth Ágoston testnevelő tanárral, mesteredzővel, akit a kilencvenes években edzőként két olimpiai részvételtől fosztottak meg. Egyik alkalommal már a formaruhája is megvolt, összepakolt bőrönddel várta az indulást, amikor közölték vele: mégsem mehet. Guszti bácsi – aki két éve két ezüst- és egy bronzéremmel tért haza a lombardiai Masters Téli Világjátékok nyolcvan év feletti sífutók versenyéről – azt mondja, ha egykor az állam pénzén nem vehetett részt a játékokon, most saját költségén utazott el Milánóba, hogy végre testközelből is lássa, milyen egy olimpia.
Négy és fél órát autóztunk, hogy jelen lehessünk Livignóban a székely hódeszkások versenyén. Mandel Kata és Bartalis Henrietta családja és barátai koreográfiával, egyforma ruhában, igen beszédes, „Székelyföld nem kifogás, hanem erőforrás” feliratú melegítőkben szurkoltak. Történelmi pillanat volt: romániai snowboardos korábban még sosem vett részt olimpián. Mindketten hősiesen küzdöttek, egy ideig még a továbbjutásra is esélyesek voltak, végül a nyolcaddöntőben búcsúztak. A két fiatal sportoló számára azonban a milánói–cortinai olimpia nem lezárás, hanem még csak a kezdet. Az olimpiai tapasztalat, a hit és a közös élmény, ezekre mind lehet építeni a jövőben egy olyan csapatban, ahol a küzdelem legalább annyit számít, mint az eredmény. Találóan fogalmazott egyikük édesapja: ezek a lányok máris a világ legjobb harminckét női snowboardosai között vannak. Biztos vagyok benne, sokat hallunk még róluk.
A milánói–cortinai játékok ismételten emlékeztettek arra, mit is jelent valójában az olimpiai mozgalom: kitartást, hitet, áldozatot, és azt, hogy az odáig vezető út sokszor legalább olyan fontos, mint a cél.