Bekúszott a politika, a háború az otthonokba, és miközben nagy hangerővel, ijesztő képekkel megy a tévében a híradó, a felnőttek gyakran nem veszik észre a jelen lévő gyermekek arcára kiülő érzelmeket. A közösségi médiából harcias üzenetek folynak, a megosztottságért és egymásnak feszülésért már nekünk sem kell a szomszédba menni, a politika egyre hangosabb és feszültebb, és többnyire nem gondolunk arra, hogy hogyan élik meg mindezt a gyermekek. Értik, amit látnak, hallanak? Vagy csak az indulatokat, a feszültséget érzik? Barátok, rokonok, ha összeülnek, óhatatlanul elkezdenek egy idő után politizálni, Trump, Putyin, Orbán és Zelenszkij manapság sok összejövetel láthatatlan vendége, Ukrajna, Izrael, Irán dolgai pedig fontosabbak mindennél. Vagy éppen feszült csend uralkodik, mert már az időjárásról sem mernek beszélni, mert itt is hamar egymásnak lehet feszülni: – Mi van, te klímatagadó vagy?; – Te is bevetted a zöld dumát? Családtagok, barátok vesznek össze, távolodnak el egymástól, sértések, agresszív beszólások és minősítgetések repkednek az asztal fölött, miközben ott téblábolnak a gyermekek is, és fogalmuk sincs a felnőtteknek, hogy mit vált ki belőlük ez a felfokozott hangulat.

Megmondom: félelmet és szorongást. Nem véletlen, hogy március 15-ére az UNICEF Magyarország összeírt egy gyermekjogi 12 pontot zűrös időkre, pont olyanokra, amilyenben most élünk. Az egyik legfontosabb pont, hogy ne keltsen félelmet senki és semmi a gyermekekben, a közéleti kommunikáció ne épüljön a félelemkeltésre és megbélyegzésre, mert mindez jelentős pszichés megterhelést okozhat. Ugyanakkor a gyermekeknek joguk van – választási kampány idején is! – a megbízható, koruknak és érettségüknek megfelelő tájékoztatáshoz, sőt, a manipuláció és dezinformáció elleni védelemhez is.
Most tegyük fel a kérdést, csendben, magunkban: képesek vagyunk erre? Tudatában vagyunk a veszélynek? Szülőként, pedagógusként tudunk-e úgy magyarázatot adni a gyermekekben felmerülő kérdésekre, hogy közben nem nyomjuk rájuk a saját politikai meggyőződésünket, nézeteinket? Szinte hallom, hogy most sokan felhördülnek: miért baj az, ha konzervatívnak, liberálisnak, bárminek neveljük a gyermeket? Például azért, mert a szülőnek inkább az a dolga, hogy engedje megtalálni a gyermeknek a saját útját, az érzelmi biztonság nyújtása mellett, ami azt is magában foglalja, hogy nem baj az, ha valamiben eltér a véleményünk. Az ideológiai „képzést” a pedagógusnak is szigorúan kerülnie kellene, ám miközben ezt a törvény is előírja, mégis vannak, akik megengedik maguknak a politikai prédikációt és befolyásolást, akár már napköziben is – mint történt nemrég Székelyudvarhelyen. 
És egyáltalán: mernek kérdezni a gyermekek? Vagy már annyi rossz tapasztalatuk van a családi politikai vitákról, hogy inkább kerülik a témát, talán még az iskolában is, mert félnek a megbélyegzéstől, az ítélkezéstől, attól, hogy ha esetleg más a véleményük, elutasítják őt. Belegondoltunk abba, hogy ezen a téren is magukra hagyjuk a gyermekeinket, hogy a még kevés alaptudásukkal, még gyenge ítélőképességükkel maguk keressék meg a válaszokat az internet bugyraiból, vagy az ugyanolyan elveszett, de azt harsánysággal leplező társaktól, a hülyeségeket is meggyőzően hirdető influenszerektől?
Leszoktattuk, leszoktatjuk őket az egészséges vitáról, amikor érveket lehet ütköztetni, a párbeszédről, ahol el lehet jutni egy közös álláspontig, és arról, hogy megéljék: a különböző gondolatok nem veszélyt jelentenek, hanem lehetőséget arra, hogy jobban megértsük egymást. Adott esetben magunk lökjük őket a szélsőségesség „karjaiba”, vagy észre sem vesszük, hogy a félelem és szorongás lassan megbénítja őket, elveszi a reményt és a jövőbe vetett hitet. – Ha úgyis mindenütt háborúznak, holnap minket is lőni fognak, minek nekem a tanulás? – kérdezte tőlem a minap egy nyolcadikos diák. 
Persze ahhoz, hogy megóvjuk őket ettől, először magunkban kell tisztáznunk az érzéseinket és értékeinket, és magunkban kell megtalálnunk a higgadtságot. Egy dolog biztos: a gyermekeknek joguk és szükségük van arra, hogy biztonságban érezzék magukat akkor is, amikor körülöttük ennyire zűrös a világ. És ezért senki, senki más, csak mi, a velük élő felnőttek vagyunk a felelősek.