Véget ért az év legnagyobb sporteseménye: a 2026-os labdarúgó-világbajnokság, amelyre egyébként nagyon sokan a torna előtt kétkedve néztek. A legnagyobb aggodalmat a kibővített mezőny jelentette, amelyről a torna végére kimondhatjuk, hogy alaptalannak bizonyult. Egyetlen kivételt leszámítva: Ázsia a korábbi 4,5 helyhez képest 8 helyet kapott az idei tornán, és ahogyan az várható is volt, nem tudták a szintet megugrani. Előzetesen is csak Japán, Dél-Korea és az óceániai zónából idesorolt Ausztrália tudott labdába rúgni, s e három csapatból is Dél-Korea csalódást okozott sokaknak. Az ellentéte pedig épp Japán volt, akik igazi modern labdarúgást mutattak fel kirívó, nagy tehetségek nélkül.

Ez nagyban köszönhető annak, ahogy szövetségi kapitányuk, Morijaszu Hadzsime a japán labdarúgás alapjait igyekezett ötvözni a modern foci vívmányaival. Az egyenes kiesési szakaszban partiban voltak Brazíliával.
Viszont nagyon kevés olyan csapat volt a tornán, amelyik a nemzeti vagy kulturális identitását bele tudta vinni a válogatott játékába. Japán az egyik kivétel. A másik kettő pedig épp a tegnap esti döntősök: Argentína és Spanyolország. Az ő focikultúrájuk hasonló: az alapja, hogy a focit nem rendszerbe akarják belegyömöszölni, mint amit megszokhattunk az elmúlt évtizedek európai klubfocijából, hanem teret adnak az egyéneknek, az egyéni inspirációnak, intuíciónak.

Ez repítette Argentínát a csúcsra négy évvel ezelőtt, és két éve a Copa Americán, míg a spanyolokat Európa csúcsára. Hogy a kettőjük párharcát végül ki nyeri, azt e sorok írásakor még csak megtippelni sem lehet. Sok minden már a himnuszok alatt eldől. Ahogy történt az Argentína–Anglia-találkozón is, ahol egy magára büszke argentin válogatott teli torokból énekelte a himnuszát, míg a túloldalon ez nem volt elmondható. Hogy ez a trend meddig folytatódik, hogy a globalizált, egysíkú gondolkodásra terelő világ eltünteti-e, azt még nem lehet megmondani. Ugyanakkor borítékolhatjuk, hogy ezt a szellemet nem lehet.

Elég csak arra gondolni, hogy négy év múlva Spanyolország–Portugália–Marokkó hármasa fogja a vébét rendezni. És hát Marokkó, példának okáért, nem azon államok közé tartozik, hogy a focicsapatuk ne a nemzet büszkesége lenne. Olyan játékosok alkotják a keretüket, akik egyrészt nem Marokkóban születtek, hanem Franciaországban, Hollandiában vagy épp Spanyolországban, és azon csapatok keretébe is beférnének, de ők inkább visszamentek a gyökerekhez. A négy év múlva rendezendő világbajnokság emlékév lesz, hiszen az első labdarúgó-világbajnokságot 1930-ban rendezték Uruguayban. És az akkori rendező most is kap csoportmeccs-rendezést, akárcsak további két dél-amerikai ország, Argentína és Paraguay. Népünnepély lesz Dél-Amerikában.

Négy év múlva kiderül az is, hogy az az út, amire Argentína rálépett Lionel Scaloni vezetőedző irányításával, hogy a nemzeti csapat mindennapjaiba bevitte az argentin kultúrát, a hazafiságot, amely jelentkezett akár a közös grillezéssel (asado), mire lesz elég Messi nélkül (?), hiszen a mostani válogatott köréje van építve és neki van alárendelve. Kiderül az is, hogy ez a nagyon fiatal spanyol válogatott, tele tehetségekkel, akik zsenge koruk ellenére már szupersztárok, meddig tud az úton továbbmenni.

És kiderül az is, hogy kik lesznek a meglepetések. Mint amilyen az idén Norvégia volt, akik nemzeti jelképpé tudták tenni a „norvég”, avagy a „viking evezést”. Mondjuk, a viking múlt azelőtt is a norvég nemzeti identitás egyik legerősebb szimbóluma volt.