A HR-szakemberek egyre gyakrabban felhívják a figyelmet, hogy a mostanság a munkaerőpiacra belépő Z generációnak a telefonálás gyakran szorongást okoz, és sokkal inkább preferálják az írásbeli kommunikációt (értsd: üzenetküldő alkalmazások, e-mail). Ez a jelenség annyira elterjedt, hogy már „telefonfóbiaként” is emlegetik. Okai között szerepel, hogy a telefonhívás azonnali reakciót követel, ami számukra stresszes, nem tudnak felkészülni a válaszokra; míg az írásos üzeneteket akkor olvassák el és válaszolják meg, amikor alkalmas nekik, nem szakítják meg a munkamenetet vagy a pihenést; harmadrészt pedig az írásos forma egyúttal dokumentálja a megbeszélteket, így bármikor visszakereshető.

Ezredfordulósként teljes mértékben meg tudom érteni őket. Ugyan a boomerekkel együtt mi tanúi voltunk a mobiltelefonok elterjedésének, és láttuk, hogy a telefonhívás a leggyorsabb, legtermészetesebb kommunikációs forma – persze ha eltekintünk attól az időszaktól, amikor még gazdaságosabb volt csak „megbippelni” valakit, vagy sok-sok rövidítéssel, kihagyva a szóközöket, de NagybetűvelKezdveASzavakatBeleférni a 160 karakterbe. Nálam a gyermeknevelési szabadság alatt szorult háttérbe a telefonbeszélgetés az üzenetekkel szemben: a csengés és csevegés nem ébresztette fel a gyermeket, nem kellett a telefonnal fel-alá járkálni egy üvöltő totyogó által követve, és az üzenetek sem voltak annyira sürgősek, hogy ne ért volna rá válaszolni majd egy alkalmas pillanatban.
Szokásaim azóta sem változtak. Olyannyira, hogy most már halogatok, ha például fel kell hívnom időpontért az autószervizt, és előnyben részesítem azokat a szolgáltatókat, ahol tudok online, alkalmazásban időpontot foglalni – legyen szó egészségügyről vagy szépségiparról. Az alkalmazás kényelmes, látom, hogy mikor ér rá a szakember, nyugodtan ellenőrizni tudom, hogy be tudom-e illeszteni a saját programomba, sőt, előző este még emlékeztetőt is kapok, hogy el ne felejtsek megjelenni. A technológia pedig ehhez igazodik. Nemcsak kiszolgálja ezt az igényt, hanem rá is erősít: egyre több szolgáltatás épül úgy, hogy ne kelljen beszélni senkivel. A hosszas várakozás helyett, amíg valamilyen zenét kénytelenek voltunk hallgatni egy-egy ügyfélszolgálatot hívva, ma már chatbotoknak ecseteljük a problémánkat. Mintha a kommunikációból lassan kivonnánk az embert. De közben valami mást is kivonunk: a kiszámíthatatlanságot. Azt a fajta helyzetet, amikor nem tudjuk előre, mit fog mondani a másik, amikor reagálnunk kell, amikor egy beszélgetés nem lineáris, nem szerkeszthető utólag. Az élő kommunikáció ugyanis nem kényelmes, viszont valódi: a hang többet mond a leírt szónál és a mellébiggyesztett emotikonoknál. Gondoljunk csak bele abba az egyszerű helyzetbe, amikor felvesszük a gyermekünket az iskola előtt, és arra a kérdésre, hogy milyen napja volt, azt válaszolja, hogy „jó”. És mi a hanghordozásából tudjuk, vagy legalábbis tudni véljük, hogy mi van e kétbetűs szócska mögött, és annak megfelelően próbálunk tovább kérdezni, hogy felfejtsük a történéseket. Most képzeljük el ugyanezt egy üzenetben. „Jó.” Pont. Nincs hangsúly, nincs rezdülés, nincs kapaszkodó. És ha ehhez szokunk hozzá, egy idő után már nemcsak nem halljuk meg a másik embert, hanem nem is keressük benne. Lehet, hogy kényelmesebb, de közben lassan leszokunk arról, hogy figyeljünk, hogy kérdezzünk, hogy jelen legyünk egy beszélgetésben, ne csak „lebonyolítsuk” azt. És talán nem az a legnagyobb veszteség, hogy kevesebbet telefonálunk, hanem az, hogy egyre kevesebbszer beszélgetünk.