Huszonnégy napja nincs Romániának kinevezett tanügyminisztere. Huszonkét nap csend után kedden bejelentették, hogy ügyvivőként a kormányfő, Ilie Bolojan veszi át a tárcát, aki egyben megígérte, hogy a hónap végéig a Nemzeti Liberális Párt (PNL) javaslatot tesz az új miniszter személyére. 
Daniel David tanügyminiszter december 22-én jelentette be lemondását. Bármit is nyilatkozott kedden Bolojan, hogy mennyire fontos ez a tárca az ország jövője szempontjából, ha csak ezt a halogatást is, vagy a tanügyre fordított kiadásokat nézzük – üres szavak ezek, semmi több. Egyébként Sorin Costraie elnöki tanácsadó elárulta egy interjúban, hogy nem tolonganak a jelentkezők a miniszterségért, mert a megszorítások idején nem sok mozgástere lesz az új embernek, hogy esetleg olyan dolgokat indítson el, amik jótékony hatással lennének a közoktatásra, felsőoktatásra. Ráadásul úgy hírlik, hogy éppen az utóbbi terület lesz a következő, ahol meghúzzák a nadrágszíjat… 

A ’89-es változások utáni bő három és fél évtizedben több mint 30 minisztere volt a tanügynek, egyébként a számokban sem egyeznek meg a különböző fórumok, például voltak, akik többször is betöltötték a funkciót. Egyértelmű, hogy ilyen körülmények között kontinuitásról, következetességről nincs mit beszélni. Egy oktatási szakértő mondta az eltelt 24 nap során valamikor, hogy igazából teljesen ki kéne söpörni a minisztériumot, és tiszta lappal indulni. Az egész bürokratikus struktúrát le kéne bontani, és új, friss, „kintről” érkező szakemberekkel újraépíteni. A rendszer úgy rossz, ahogy van, a tehetetlenségi erő viszi előre, a csúcson egy-két évente megjelenik valaki, aki többé-kevésbé felkavarja az állóvizet, hozzátesz vagy elvesz néhány kiegészítést az aktuális közoktatási törvényből, netán összekalapál egy újat, amit kihirdetése pillanatában elkezdenek módosítgatni. És ugyanott vagyunk, ahol voltunk, hogy a tanügyben egy dolog biztos: soha nem biztos, hogy jövőre, két év múlva mi lesz, az igazi reform pedig rendre elmarad. Legalább lenne egy minimum-csomag, és felelősségvállalással szavatolná a mindenkori politikum, hogy bárki is érkezik a tárca élére, a csomagba tartozó elveket, reformokat, intézkedéseket megtartja és továbbviszi. És ebbe a minimumba végre belefoglalnák azt is, hogy a tanügyre mennyit fordít az ország, bármilyenek is legyenek a körülmények. Mert bár törvény van arra, hogy a GDP 6 százalékát kéne, ez még sosem valósult meg. 
A tanév közepén járunk. Ami a közoktatást érinti, nagy változásokat jelentettek be a jövő tanévre. A leköszönt miniszter ígéretet tett, hogy végre rendet tesznek a tanári kinevezések, a tanfelügyelők és iskolaigazgatók versenyvizsgáztatása terén is (januárban 60 százalékuknak jár le a mandátuma, megyénkben az igazgatók zöme és az összes tanfelügyelő ideiglenes kinevezéssel vezet). Továbbá bejósolható, hogy ezúttal is szűkös költségvetést rendelnek az oktatáshoz, nem is csoda hát, hogy nem népszerű ez a miniszteri tisztség. 
De nálunk legalább létezik oktatási és kutatási minisztérium, nem úgy, mint az anyaországban, ahol a belügyminisztérium koordinálja a közoktatást. És halvány remény is – bár ahhoz most már tényleg nagyon optimistának kell lenni –, hogy egyszer (hátha most) jó kezekbe kerül a szaktárca, bátor és hozzáértő ember ül be abba a bizonyos bársonyszékbe.
Majdnem pontosan egy évvel ezelőtt ugyanitt írtam az akkor új tanügyminiszter kapcsán: Daniel Davidnak, mint pszichológusnak, jóval nagyobb rálátással kell rendelkeznie az iskola, a tanulási folyamat mint rendszer, az azokat alakító dinamikák működésére, akadályaira, kihívásaira, továbbá az aktuális problémák pszichológiai hátterére és nagyobb érzékenységgel az oktatásban részt vevők állapotára, mentális egészségére vonatkozóan is. Ezekből semmi, csak a megszorítások és az arrogáns nyilatkozatok köthetők David egyéves regnálásához. Optimista voltam, és ezzel nem voltam egyedül. És most újra itt a kérdés: vajon ki irányítja majd a tanügyet és hogyan? Vagy inkább: meddig?