János bácsi már hetven felé járt, amikor én cseperedni kezdtem. Közel lakott hozzánk, gyakran találkoztunk. Nagyapám helyett nagyapám volt. Szorgos, dolgos ember volt, nagy alázattal, bölcsességgel és türelemmel, igazi példakép. Ő jutott eszembe néhány napja, amikor láttam, hogy valaki megbotlott egy küszöbben. Gyakran hallottam tőle: „Erzsi, nekünk a küszöb is magas kezdett lenni.” Nem panaszkodva mondta, csak csendes belátással, hogy fogytán az ereje, s ahol már nincs rá szükség, ott nem fontoskodik. „Csak az hal meg, akit elfelejtenek. Örökké él, akit nagyon szerettek” – gyakran olvasható az idézet a lapunkban megjelentetett gyászjelentőkben, megemlékezésekben is. Ismerős mondat, talán már közhelynek is tűnik, mégis igaz. 

Jólesett a megbotlásról is felidézni János bácsit. Bizonyára sokunknak van egy „János bácsija”, és az ilyen személyes emlékek az ünnep napjaiban különösen közel kerülnek a szívünkhöz. Húsvétkor a keresztény ember figyelme Krisztus kereszthalálára és feltámadására irányul, amelyet talán érdemes megpróbálni nem kívülről szemlélni, hanem belehelyezkedni.
Pilátus ítél. Mi hányszor tesszük meg ugyanezt, akár naponta? Egy félmondattal, egy odavetett megjegyzéssel, a közösségi médiában leírt kommenttel. Nem ismerjük a másik történetét, nem tudjuk, miért viselkedik úgy, ahogy, mégis ítélkezünk. 
Jézus vállára veszi a keresztet. Mi felvesszük a keresztünket? Ha igen, hogyan hordozzuk? Zúgolódva, magyarázkodva, vagy egyszerűen csak visszük, mert vinni kell? 
Elesik. Mi is elesünk. De felállunk? Vagy inkább belerokkanunk a saját kudarcainkba, belesavanyodunk, és sajnáltatjuk magunkat? Milyen az édesanyánkkal való találkozás? Örömteli, hálásak vagyunk, hogy felnevelt, szeret minket, vagy ha fiatalon meghalt, gondolunk rá és imádkozunk érte? Az édesanyák hálásak-e a gyermekáldásért? Cirenei Simon segít. Mi segítünk? Amikor valaki kér, amikor látjuk, hogy nehéz neki, odalépünk, vagy elfordítjuk a fejünket? Ha „kendőt” nyújtunk, szeretettel tesszük, vagy csak azért, hogy jó embernek lássanak? Ha újra és újra elesünk a szívügyünk szolgálatában, mit teszünk: panaszkodunk, sajnáltatjuk magunkat, vagy a célt tartjuk szem előtt? És amikor mások „siránkozásaival”, szenvedésével találkozunk, akkor is csak a magunk bajával törődünk, vagy képesek vagyunk segíteni is? 
Jézust megfosztják ruháitól. Mi mitől fosztjuk meg magunkat és embertársainkat? Indulataink és irigységünk gyakran bántásokhoz, megalázásokhoz vezetnek, elvéve a másik igazát és becsületét. Ha mi bántunk, próbáljuk-e helyrehozni? És amikor bennünket „keresztre feszítenek”, képesek vagyunk Jézussal együtt elengedni haragunkat, és imádkozni bántalmazóinkért? A szenvedés, a veszteség, a gyász mindannyiunk életének része. A halál megrendít, összetör, és sokszor úgy érezzük, mindennek vége, de a húsvéti történet éppen arról szól, hogy nincs véglegesség. A nagypéntek, a keresztre feszítés után következik a feltámadás. Valóban az hal meg, akit elfelejtenek. A világeseményeket és zűrzavaros világunkat tekintve – háborúk, indulatoktól zajos közélet, romboló politikai kampányok közepette – ezekben a napokban azon is elgondolkodhatunk, vajon nem kezdjük-e elfelejteni Jézust? Ahogyan mindannyiunk „János bácsija” él emlékeinkben, úgy Ő is jelen van közöttünk. Talán ha többször – nem csupán ünnepekkor – eszünkbe jutna a szenvedéstörténet, ha gyakrabban belehelyezkednénk az ő útjába, ha tudatosítanánk, hogy él és közöttünk van, szebb világban élhetnénk, másként tekintenénk egymásra, és másként hordoznánk a ránk bízott terheket is, de ez a történet nem a veszett fejsze esete, nagypéntek után következett a húsvét hajnala. És amíg van hajnal, addig mindig van lehetőség az újrakezdésre. E gondolatok jegyében kívánok kegyelemmel, szeretettel és sok-sok újrakezdéssel áldott húsvétot!