2020 tavaszán, a csíkszeredai polgármesterjelöltek választási vitájának keresztkérdések-szekciójában az egyik jelölt azt kérdezte a másiktól: miért nem épült öregotthon Csíkszeredában? A válaszoló jelölt szerint egyrészről azért nem, mert mások voltak a prioritások, másrészről pedig azért nem, mert a hagyományos családmodell alapján az utódok feladata gondoskodni az idős szülőkről. Én ezt azért nem vél(t)em kielégítőnek, mivel sehogy se tudom rokonítani a harmadik emeleti kétszobás lakás és a többgenerációs család (ti. ahol az idősek segítenek a gyermekek nevelésében, a fiatalok pedig gondoskodnak az idősekről) ideáját. Illetve attól sem tudok eltekinteni, hogy általános iskolai osztályomból négyen-öten élünk Csíkszeredában, a többiek máshol az országban vagy a világban. Azóta a nagycsaládok száma vélhetően tovább apadt, de legalább az öregotthonok se szaporodtak... Nem kommentárként, csak tényként teszem hozzá, hogy lapunk hasábjain idén májusban írtunk utoljára arról, hogy Szeredában esetleg két év múlva kezdődhet el egy idősotthon megépítése.
Igaz az is, hogy nemcsak nálunk, hanem országosan kevés idősotthon van: az állam alig fordít figyelmet erre, miközben alapítványi vagy magánszektori létesítményekből is kevés van, és szolgáltatásaik nagyon drágák. 
„Nem hivatalos” otthon viszont rengeteg van: amikor az élet úgy hozza, a már említett harmadik emeleti kétszobások változnak ilyenekké. Magukra maradt emberekkel, akikhez napokig csak a televízió szól, vagy magatehetetlenekkel, akiket családtagjuk gondoz, a nap 24 órájában szembesülve a testi vagy szellemi sorvadás nem embert próbáló, hanem embertelen nehézségével. Ha negyvenöt kilós nők forgatnak a fekvésben százhúsz kilóra hízott bénultat; akinek az arcába a valóságtól végleg elszakadt édesanyja tíz körömmel karmol; akinek ismerősebb a vénakék, mint az ibolyakék; amikor a gyermekkorba éveken keresztül szivárog be a másik szobából a serbli és a felfekvés szaga – az nem gondoskodás, hanem kálvária, fizikai és lelki kaloda. Egyértelmű, hogy a családnak kötelessége szerepet vállalni, áldozatot hozni az idős hozzátartozók érdekében. De az is világos, hogy tiszteletteljes és tisztességes megoldást kell találni azokra az élethelyzetekre is, amikor a hozzátartozó önereje nem elégséges arra, hogy méltósággal telő napokat biztosítson egy idős ember számára.

És ez önmagunk felé kötelezettség – ha úgy tetszik, mindannyian egyre idősebbek vagyunk. Az ENSZ szerint Romániában 2024-ben a születéskor várható átlagos élettartam 76,64 év. Örvendetes, hogy ez a szám évente konstans módon növekszik – 1990-ben 69,56 volt, 1970-ben 68,02, 1950-ben 59,85 –, de az EU27-ben nálunk az egyik legalacsonyabb: az Eurostat szerint tavaly az Unióban 81,5 év volt az átlagos várható élettartam. A legmagasabb Svájcban (84,2), majd Spanyolországban (84), Olaszországban (83,8). A várható élettartamra pedig azért is érdemes figyelni, mert a gazdasági és társadalmi fejlettségnek és a lakosság egészségügyi állapotának alapvető mutatója.
A népesedési helyzetet hármasszabállyal is ki lehet számolni: ahhoz, hogy egy ország lakosságszáma legalább változatlanul megmaradjon, 2,1-es termékenységi ráta szükséges. Európában nemhogy gyermekvállalási láz nincs, hanem hideglelésről beszélünk: a termékenységi mutató sok évtizede mélyen ez a küszöb alatt van. Az EU átlagos termékenységi rátája 2022-ben 1,46 volt, és ez a szám azóta még csökkent. Romániában ez a mutató 1,8 körüli, de ez nem megnyugtató, hiszen ha az elvándorlás arányát is nézzük, a külügyminisztérium statisztikái szerint jelenleg több mint 6 millió állampolgár él (dolgozik, adózik, nevel gyermeket stb.) külföldön. Az Országos Statisztikai Intézet szerint népesség szempontjából Románia 1990-ben volt a csúcson – 23 211 395-ös lélekszámmal –, s a mutató nem leszállóágban, hanem zuhanórepülésben van: a 2021-es népszámlálás már csak kevesebb mint 19 millió állampolgárról számolt be – 1966-ban (még az abortusztilalom előtt) is épp ennyi ember élt itt. Az 1961-es generáció volt az utolsó Romániában, amely – 2,15-ös gyermekszületési rátával – gondoskodott a pótlásáról. 
Határozottan élesedő demográfiai krízishelyzetben van tehát az ország, ami azt eredményezheti, hogy 2050-re a lakossága akkorára zsugorodhat, mint amekkora az első világháború végén volt, 2100-ra pedig 8 millió román állampolgár maradna. S ha több felnőttpelenka fogy, mint gyermekpelenka, az gazdasági szempontból is sötét jövőképet ad. Nyilván senki sem lát előre az időben, de a tendencia egyértelmű: 2020-ban az elmúlt száz évben a legkevesebb gyermek született Romániában. A helyzeten, ha fordítani nem is, egy felelős és okos, hosszú távon eredményes családpolitikai intézkedéscsomag javíthatna. Emellett el kellene kezdeni nem problémaként kezelni az időseket, az irántuk való társadalmi kötelezettségeket tovább nem hanyagolni, és jobban figyelni arra, amit ők adhatnak vissza a közösségnek.