Kampány zajlott megint. Igaz, csak a szomszédban, és csak az ottani lakcímmel rendelkezők vehettek részt a véleménynyilvánító szavazáson, ám valamennyire azért mi is a hatása alá kerülhettünk, nyelvi, kulturális, történelmi és akár állampolgári kötődések miatt. Figyeltem, ahogyan Ukrajna uniós csatlakozásának magyarországi következményeivel riogattak (ugyanazok, akik három éve, már a háború kitörése után, nagy garral a csatlakozást szorgalmazták), és eszembe jutott egy 2004-es szórólap vagy plakát. Előkerestem (az internet nem felejt ugyebár), és emlékezetem nem csalt, ilyen mondatok virítottak rajta: „Ne fizessünk havi 20 000 forintot családunk pénzéből!” „Ne fizessünk mások helyett adót, nyugdíjat!” „Ne fizessünk állásunkkal az olcsó határon túli munkavállalók miatt!” Ezekkel az érvekkel „figyelmeztették” Magyarország lakóit arra, hogy mekkora teher lenne számukra, ha a külhoni magyarok kedvezményesen megszerezhetnék az állampolgárságot. Azt, hogy huszonhárommillió román özönli el az országot, már korábban, a státustörvény kapcsán kezdték hangoztatni.

A mostani kampányban kísértetiesen hasonló érvek hangzottak el, és a „felelős döntés” fontosságát hangsúlyozták, akárcsak huszonegy évvel korábban a baloldal. Szemelgessünk ezekből is: Ukrajna EU-tagsága minden magyar háztartásnak évente több százezer forintjába kerülne; az olcsó ukrán munkaerő veszélybe sodorja a magyarok munkahelyeit és a béreket; Ukrajna csatlakozásával több millió ukrán nyugdíjas válna jogosulttá magyar nyugdíjra; az Ukrajnából érkezők tömegesen vehetnék igénybe a magyar egészségügyi szolgáltatásokat, mert az unió polgáraiként erre jogosulttá válnának. Utóbbinál külön hajmeresztő, hogy fertőzőnek, betegségeket terjesztőnek állítják be Ukrajna lakóit, arra hivatkozva, hogy ott bizonyos védőoltások nem kötelezők, szemben az EU-s országokkal. A koporsókat mutató és ukrán maffiát emlegető videókat már nem is részletezem.

Szinte hallom is a kérdést, hogy milyen alapon hasonlítom össze a két népszavazást, hiszen a 2004. decem­ber 5-i referendum az azonos nyelvet beszélők, közös történelemmel és kultúrával rendelkezők egy nemzethez tartozását erősítette volna meg közjogilag, míg az idei véleménynyilvánítás egy szomszédos, más nyelvet beszélő, idegen nép európai uniós csatlakozásáról szólt. Mondjuk, itt elképzelem, hogy egy kárpátaljai magyar mit szól a jelenlegihez, hiszen őrá is potenciális fertőzőként tekintenek a kampányérvek anyaországi összeállítói… Márpedig azon az alapon merészelem összehasonlítani a kettőt, hogy mindkét kampányban az úgynevezett jóléti sovinizmusra alapoztak, a félelmekre, netán irigységre, rosszindulatra. Teszik és tették ezt azok, akik hatalmuknál fogva szabályozhatják a kérdést oly módon, hogy ne történjen meg mindaz, amivel riogatnak. Például Magyarország az EU teljes jogú tagja, az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanácsban vétózhat. Noha vannak olyan kísérletek, hogy bizonyos döntéseknél megkerüljenek egyes akadékoskodó tagállamokat, egy ország felvétele konszenzust igényel, azt mindegyik tagállam parlamentjének ratifikálnia kell, ami hosszas és megkerülhetetlen folyamat. A gyorsított csatlakozás ígéretét véleményem szerint nyugodtan tekinthetjük egy bajban lévő ország iránti gesztusnak. Nem más tehát ez a magyarországi kampány, mint a szavazótábor izgalomban tartása. Halkan kérdem: ha a 2004-es kampányt gyalázatosnak, hazugnak és rosszindulatúnak tartja nagyjából ugyanaz a politikai tábor, a mostanival miért tud egyetérteni? Értsem úgy, hogy ha a nem azonos nemzetiségű, illetve nyelvű emberek ellen folyik mindez, akkor már nem is számít ocsmánynak…?

Ilyenkor szokták azt mondani egyesek, hogy ne mo­ralizálj, a világ és a politika másképp működik. Rendszerint akkor veszik fel ezt a cinikus magatartást, amikor már ők is látják, mennyire védhetetlen az az aljasság, amin felháborodtunk, és aminek kapcsán „moralizálunk”. Ugyanakkor megnyugtató arra gondolni, hogy magyarországiak és romániaiak, közöttük székelyek, megmozdultak és segítettek a háború kitörésekor az Ukrajnából menekülőkön: rengetegen fuvart biztosítottak, szállást adtak, tették, amit az erkölcsi érzékük diktált. Úgyhogy hál’ istennek vannak biztos jelei annak, hogy az emberi jóérzés nincs kiveszőben, más nyelvet beszélőkkel szemben sem. A mostani kampány pedig remélhetőleg a 2004-eshez hasonló szégyenfoltként marad meg a történelmi emlékezetben.