A romló gazdasági helyzet, a megnövekedett adóterhek miatti felháborodás és elkeseredettség ismét előtérbe tolta a székelyföldi autonómia kérdését. Vannak, akik szerint, ha a régió saját kezébe vehetné az életét, az gyógyír lenne minden bajra; mások szerint csak álom az egész, amelynek realitása, gyakorlati megvalósításának lehetősége vajmi kevés. 
Tavaly ősszel Baszkföldön jártam. Régóta érdekelt, hogyan él ez a kis nép egyedülálló, rokontalan nyelvével, sajátos kultúrájával – és jelentős autonómiájával. Éjjel érkeztünk a régió gazdasági fővárosába, Bilbaóba, mellettünk szirénázott egy rendőrautó, amit csak a hangjáról és színeiről ismertünk fel, felirata alig volt kiolvasható. Mert baszkul volt. Csak baszkul. És a baszk nyelv annyira különös, hogy tényleg nem hasonlít semmihez. Ám a baszkok annyira komolyan veszik az autonómiájukat, hogy a három spanyol tartományban, amely a régiót alkotja, van, ahol még a kétnyelvű táblák, feliratok is hiányoznak, és saját internetes végződésük (.eus) is van.

A baszk régió Spanyolország leggazdagabb régiója, és ott van Európa tíz leggazdagabb ipari régiója között. Majdnem teljes a pénzügyi autónómiája, azaz megtarthatja a befolyt adókat, amiből a madridi központi költségvetésbe csak egy bizonyos – elenyésző – százalékot utal, és még ennek mértékét is újratárgyalják időről időre. A baszk parlament dönt arról, hogy mennyit fordítanak egészségügyre, kultúrára, gazdasági fejlesztésekre, infrastruktúrára, oktatásra, rendőrségre stb. Több oktatási modell közül választhatnak a baszkok, a felmérések szerint a mai gyermekek már kiegyensúlyozott kétnyelvűségben (baszk és az állam nyelve) és erős baszk identitással élik az életüket. Egy olyan helyen, ahol az országosnál jóval alacsonyabb a munkanélküliség, és magasabb az egy főre eső jövedelem. 
Pedig nagyon lentről indultak, és nem is olyan rég. Brutális elnyomásban volt részük az 1975-ben véget ért Franco-diktatúra idején, gazdasági mélyponton voltak az autonómia 1981-es elnyerésekor, miközben még javában ügyködött a baszk nacionalista függetlenségi mozgalom, az ETA, amely véres terrortámadásaival vált hírhedtté, és amely csak a 2000-es évekre szelídült meg, és nem is olyan rég jelentette be, hogy végleg megszűnik.
A baszkok viszont elkötelezték magukat a fejlődés mellett. Harvardi professzort kértek fel tanácsadónak, javaslata szerint az innovációt és a klaszteralapú gazdaságfejlesztést helyezték fókuszba. Közgazdasági fogalommá vált a Mondragón-jelenség, amely a világ legnagyobb és leghíresebb dolgozói szövetkezeti rendszere, vagy például az úgynevezett Bilbao-effektus. Ez utóbbi a nehézipar hanyatlása miatt leromlott nagyváros sajátos, innovatív és összehangolt fejlesztésére utal, középpontjában a „sztárépítész” Frank Gehry által tervezett, 1997-ben megnyílt, azóta világhírűvé vált bilbaói Guggenheim Múzeum hatásával, amely a baszk települést a kortárs kultúra és a turizmus csúcsára röpítette. Baszkföld ma élen jár az elektrotechnikai iparban, a repüléstechnikában, a biotechnológiában. Turizmusa hasít, gasztronómiája a világ legjobbjai között van, és a sort még lehetne folytatni. Ja, és tartják, élik a hagyományaikat, prosperálnak a hagyományos iparágak, falvaikban egyetlen rózsaszín, inoxkorlátos házat sem láttam… 
Számomra ezek lettek a baszkföldi tapasztalatok kulcsfogalmai: múltba révedés helyett bátor jövőkép, innováció, fenntartható és átgondolt fejlődés, komoly befektetés a modern kultúrába és oktatásba, együttműködés és társadalmi szolidaritás, nyitás és nyitottság, a sokszínűség tisztelete, stabil kétnyelvűség, versenyképes ipar és oktatás, élő hagyomány és pezsgő jelen, az erős helyi identitás és a globális piac igényeinek „élhető” ötvözése.
Na de hol vagyunk mi ettől itt, Székelyföldön? És hogy vagyunk mi ezekkel a fogalmakkal? Ezen töprengtem ősszel – és a napokban is…