A kormány tegnap elfogadta a kötelező magánnyugdíjak kifizetésének módját megváltoztató jogszabálytervezetet. A kezdeményezésről két hete hallottam először – akkor jelentős vitát generált, és a felvetett kérdésekre nem születtek válaszok. Pedig az ügy nagy horderejű: az úgynevezett 
II. pillérben 8,3 millió befizető van, a megtakarításaikat kezelő nyugdíjalapok vagyona ma 170,8 milliárd lej. Ezzel együtt nem lepett meg, hogy a tervezet futólépésben megy a parlament elé – láttam már, milyen, amikor egy kormányfő beleszeret a rendeleti kormányzásba. 

Az új szabályozást a Pénzügyi Felügyeleti Hatóság (ASF) dolgozta ki, figyelembe véve a Nemzeti Bank, a pénzügyi és igazságügyi tárcák, és persze a magánnyugdíjalap-kezelők meglátásait – utóbbiakét egyesek szerint túlságosan is. 
A tervezet lényege abban áll, hogy a nyugdíjba vonulók nem vehetik majd ki egy összegben a II. pillérben felhalmozott pénzüket – mint ahogy tette azt eddig a jogosultak 80 százaléka –, hanem annak legtöbb 30 százalékát kaphatják kézhez egy összegben, a többit pedig havi részletekben, 8 év alatt. (Romániában a nyugdíjkorhatár a férfiaknál 65 év, a nőknél is ennyi lesz hamarosan, miközben a várható életkor 76,6 év.) Biztos van, de én nem keresnék bonyolult magyarázatot: az eredeti dokumentum a pénz 25 százalékáról és a részletek 10 éves folyósításáról szólt, a munkaügyi minisztérium és a szakszervezetek keddi tárgyalásán utóbbiak 35 százalékot és 7 évet kértek – hát fogták, aztán elosztották középen (nem igaz a pletyka, hogy kötelező futólépésben haladni a miniszterelnöki kancellária folyosóján, de állítólag a főnök bólogat, ha látja).
Azt, hogy ilyen formában a tervezet jó vagy sem, én nem tudom megítélni. Szerintem a többi nyolcmillió-valamennyi ember sem (ravaszul kihagytam a közgazdászok számát). Azt logikusnak vélem, hogy módosításokra, amelyet eddig elhanyagoltak, szükség van: nem lehet eltekinteni attól, hogy nyugdíjkorhatárhoz közelednek az 1965–1975 között születettek (Romániában 1966-ban a 770-es rendelettel betiltották a művi terhességmegszakítást), 2030-tól nagy léptékű kifizetések lesznek esedékesek, a rendszer pedig vélhetően összeomlana, ha mindenki egyszerre akarná kivonni belőle a pénzét. 
A sajtó tette a dolgát: két hete elég hangzatos címekkel számolt be az ügyről – „A Bolojan-kormány átírja a nyugdíjalap 2. pillérének szabályait”; „Nekimennek a 2-es nyugdíjpillérnek” stb. –, amivel annyit sikerült is elérjenek az újságírók, hogy Ilie Bolojan fél órára abbahagyja a második megszorító intézkedéscsomag felmasnizását, és elmenjen kedélyeket csillapítani egy hírtelevízió esti műsorába, ahol kamerába mondta: a II. pillérben felhalmozott pénzből „a kormány egyetlen lejt sem vesz el”. Sokatmondó ugyanakkor számomra az, hogy társadalmi tiltakozás helyett csak politikai tiltakozást látok: a koalíciós pártok látványosan megsértődtek azon, hogy a tervezetet velük való egyeztetés nélkül vette napirendre a kormány. Ciprian Ciucu, a PNL első alelnöke szerint az ASF „suba alatt” vitte be kormányülésre a javaslatot, Claudiu Năsui USR-s képviselő, volt pénzügyminiszter szerint „csendes kisajátítást” látunk, amin az alapkezelők (mert a nagyobb összeg után nagyobb a jutalékuk) és az állam (mert a II. pillér 65 százalékát állampapírokra fordítják) nyer. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is élesen fogalmazott, azt írta a Facebookon: „Az államnak nincs joga megmondani, mit kezdjen az ember a saját pénzével!” 
Ezzel bizonyára sokan egyetértenek (uo.: „Kevesebbet az államnak, többet a polgárnak!”), annyi csak, hogy saját tapasztalataim szerint az állam bizony napi szinten és meghatározó mértékben beleszól a polgárai pénzügyeibe. Hogy eredeti példát hozzak: tőlem senki sem kérdezte meg, akarok-e részt venni a Nemzetközi Valutaalap noteszéből átmásolt kötelező (sic!) magánnyugdíj-rendszerben, ami nem mellesleg egy kockázati befektetés – 2007-ben annyit választhattam, hogy milyen színű mappából tegyék elém a szerződést. 
Ugyanakkor szeretnék realista maradni. Ha nincs a kötelezettség, mit tettem volna a havi összeggel? Okosan, következetesen befektetem? És ha most 65 lennék, és egy összegben hozzájutnék, mit tennék, hogy például ne zabálja fel az infláció? Azt is el kell ismerjem, hogy a magánnyugdíjrendszer elég erősen szabályozott, garanciákkal felruházott, s tény, hogy a belefolytatott pénzem – eddig – nem tűnt el. 
Hogy kellene-e aggódnom emiatt? Talán. De mivel a rendszer kötelező, nem érdemes. Na és van még valami – ott az állami nyugdíjrendszer helyzete. Lefogadom: hamarosan sokkal égetőbb téma lesz…