Évtizedeken át úgy tekintettünk Norvégiára, mint a téli sportok megkérdőjelezhetetlen nagyhatalmára. Négyévente téli olimpia, négyévente a norvégok ámulatba ejtik a világot – tizenkét éve folyamatosan ez az öt és fél millió lakosú ország nyeri a nemzetek versenyét. Idén a milánó-cortinai ötkarikás játékokon rekordot jelentő 18 aranyérem mellett begyűjtöttek még 12 ezüstöt és 11 bronzot is, úgy, hogy bobbal és szánkóval egyáltalán nem foglalkoznak. A világ egyik leggazdagabb országának sportvezetése szerint ezek túl drága sportok, nem éri meg velük bajlódni...

Az utóbbi években azonban nemcsak a havon hasítanak a norvégok. A nyári olimpián atlétikában két aranyérmet szereztek, a férfi páros strandröplabda versenyét Norvégia nyerte, akárcsak a férfiak triatlonviadalát, a férfi, de főleg a norvég női kézilabda-válogatott a világ élvonalába tartozik. És akkor még nem beszéltünk a világ legjobb sakkozójáról, Magnus Carlsenről, vagy a kiváló képességű golfozóról, Viktor Hovlandról, s ha ez nem lenne elég, itt van újabban a foci is.

Szóval, az utóbbi években valami megváltozott arrafelé, azaz kiderült, hogy nem változott semmi, hiszen ugyanaz a szemlélet, amely évtizedek óta működik a havas lejtőkön, ma már a fociban is látványos eredményeket hoz. Bár Haaland és társai hosszabbítás után búcsúztak Angliával szemben a vébétől, a norvég válogatott hosszú idő után ismét tényező lett Európában.

A norvég sport rendszerszintű kimagasló teljesítménye nyilván nem a véletlen műve, hanem egy olyan modellnek köszönhető, ami az első pillanattól az örömre helyezi a hangsúlyt: a korosztályos bajnokságokban például ismeretlen fogalom a tabella. S miközben nálunk megy a harc különböző sportágak részéről a gyermekekért, addig náluk arra ösztönzik a fiatalokat, hogy minél több sportágat kipróbáljanak. Haaland például gyermekkorában a sífutás mellett kézilabdázott, focizott és atletizált, és 14 évesen döntött véglegesen a labdarúgás mellett. Egyszerű, ám eredményes szemlélet: a más sportágakból eredő képzettség is hasznossá válik majd egyszer.

A norvég sportfilozófia szerint érdemes a türelemre építeni gyermekkorban az állandó eredménykényszer helyett, mert az eredmény elvárásokkal és óhatatlanul nyomással is jár. „Élvezd, amit csinálsz, és tedd az életedben a legjobban szerethető dologgá, amit csinálsz” – függ a norvég iskolai tornatermek falain a bekeretezett legfőbb szabály. Norvégiában sokáig még bajnoki táblázatot sem vezetnek, nincs hivatalos rangsorolás. A cél nem az, hogy nyolc-kilenc évesen kiválasszák a leendő sztárokat, hanem hogy minél több gyermek minél tovább maradjon a sportban. A norvég felfogás szerint a győzni akarás akkor ér valamit, ha előtte megszületik a sport szeretete. Ha egy gyermek tízévesen kiég, mert minden hétvégén csak a vereség vagy a győzelem számít, abból aligha lesz húszéves élversenyző. A rendszerük tehát a türelemre, a hosszú távú fejlődésre, a több sportág kipróbálása által a mozgáskultúra fejlesztésére épül. Mindez nyilván nem jelenti azt, hogy arrafelé ne lennének elvárások, csak éppen a fejlődés sokkal fontosabb, mint az azonnali eredmény.

Persze más kultúráról, más lehetőségekről beszélünk, viszont a szemléletből lenne mit tanulnunk nekünk is. És ebben a pofonegyszerű szemléletben rejlik a norvég sporttitok. Nem kell mindenáron csúcstechnológia, nem kell a világ pénze, sem valami roppant különleges edzésmódszer, csupán az a türelem, amely képes éveket várni az eredményekre. Amíg nálunk már tízéves korban bajnokokat akarnak nevelni – különböző sportágak edzői, vezetői büszkén keresik fel szerkesztőségünket, hogy kicsi tanítványuk megnyerte a tömbházbajnokságot... – addig a norvégok egyszerűen csak sportolókat nevelnek.

A bajnokok majd úgyis megérkeznek maguktól.