Türkizkék, kristálytiszta víz, hullámok, lebarnult, boldog család, SUP-ozás a naplementében, búvármaszkos víz alatti kép halrajjal… Hegyek, párás napfelkelte, sátorból kikandikáló kócos fejek, kotyogó a gázpalack lángja fölött, sáros túrabakancsok, csúcsszelfi a kereszt mellett… Hegyi patak, sikongva csúzdázás a vízesésnél, függőágy két fa között… Fesztiválok, bulik, fényfüzérek a kertben, grillen sülő hús, street food városnézés közben, rózsa formájú fagyi… Műemlék előtti pózolás, panorámakép egy hídról, kávé egy hangulatos teraszon, óvárosi szűk utcák, színes piac standokkal – ezek a megörökített pillanatok fogadtak az elmúlt hetekben a közösségi oldalakon.

Arról azonban ritkán esik szó, hogy milyen út vezet egy-egy jól megkomponált emlékhez. Nincs rajta például a több éjszakán át tartó szálláskeresés és útvonaltervezés folyamata, amikor több tucat véleményt olvasunk el, összehasonlítunk, számolunk, megbeszélünk, elvetünk, érdeklődünk, lemondunk és így tovább. És nincs rajta a városháza bejáratánál kialakuló lincshangulat sem, amikor előre egyeztetett időpontra érkezünk személyi igazolványt igényelni, miközben sokan sorszámért állnak sorban épp azon izgulva, hogy elkészül-e a dokumentum az utazásuk előtt. No meg az sem, hogy az illetéket nem lehet sem a helyszínen, sem online kifizetni, hanem kizárólag az egy óra múlva nyitó bankban, pontos pénzzel, ami persze nincs, de hogy pénzt válthassunk, teát veszünk a legközelebbi gyógyszertárban.
Aztán nincs rajta a teendők listája, amit indulás előtt még feltétlenül be kell fejezni, el kell végezni a munkahelyi kötelességektől a viráglocsolásig, a pattanásig feszülő bőrönd cipzárja, mert a sokadik kedvenc ruhadarabunkat sem hagyhatjuk itthon akkor sem, ha már rég tudjuk, hogy felét sem fogjuk viselni. A plafonig pakolt autó, mert a sátor, a hálózsák, a hűtőtáska és a kedvenc kispárna is be kell férjen. És nincs rajta az indulás feszültsége, amikor mindig ugyanarra a családtagra kell várni, a benzinkutaknál gyermekszemmagasságba pakolt csábító édességek miatti bosszúság, a levezetett kilométerek monotóniá­ja, a dugókban araszolás vagy épp a veszélyes előzés, a lefagyott GPS miatti eltévedés, az újratervezés, vagy ha repülővel indulnánk, a járatunk késése miatti várakozás, a túlsúlyos bőröndre kirótt büntetés, az ok nélküli szorongás az ellenőrzéskor.
És nincs benne a nyafogás, amikor a család minden tagja valami más programot szeretne, és mégis kompromisszumot kell kötni, a hiszti, amiért a láb homokos, a víz algás vagy sós, a tenger pedig hullámos, este a túlfáradás miatti kiborulás, majd hazaérkezéskor az előszobát és a nappalit vagy a fürdőszobát ellepő szennyeshalmok, és az utazás alatt felgyűlt intéznivalók sora.
Nem szeretném senkinek elvenni a kedvét a nyaralástól, csupán rávilágítani, hogy a tökéletes fotók mögött mindig összetett történetek húzódnak, amelyeknek vannak kényelmetlen, bosszantó, olykor kifejezetten abszurd epizódjai is. Talán, ha őszintébben mesélnénk egymásnak a nyarainkról, kisebb lenne a teljesítménykényszer, és többen éreznék úgy: nem maradnak le semmiről akkor sem, ha az ő útjuk nem hibátlan. És végső soron pont ezért utazunk el újra és újra – hogy megtapasztaljuk a szépséget és a bosszúságot, a fáradtságot és a felszabadulást, a kudarcot és a katarzist. Mert minden együtt válik történetté, amelyet évek múltán is mosolyogva idézünk fel – a tökéletesre komponált fotóból kiindulva.