A foci az az állapot, amikor értelmes felnőtt emberek képesek idegen férfiak rövidnadrágos mozgásából élet-halál kérdést csinálni. És mindezt örömmel. Szenvedéllyel. Eksztázisban. Netán egy perccel később összetörve, lesújtottan. Ünnepelve és gyászolva, s mindennek vonásaival gyakran ugyanazon arcon. Ellentétes táborokban, amelyek a következő gólnál gond nélkül cserélnek érzelmet, hangulatot, akár világnézetet is.
Négyévente ez a tömeges elmeállapot járvánnyá válik – egy hónapig kell kibírni. 2026-ban ismét fel kell készülni: a józan ész kispadra ül, a foci kerül a napi teendők kezdőcsapatába.
Ha megkérdeznénk az utca emberét, hogy 2026-ban milyen világbajnokságok lesznek, a többség elbizonytalanodna. Atlétika? Kézilabda? Vízilabda? Talán. De abban szinte mindenki biztos lenne, hogy focivébé igenis lesz. Mert 2026 a focivébé éve. Ezt még az is tudja, aki egyébként a lest a mai napig keveri a kukkolással.
Az egyik ok a rajongás. A másik az, hogy sok háztartásban ilyenkor egy hónapra megszűnik a normális élet. A családfő üveges tekintettel ül a képernyő előtt, a család megtanul suttogva közlekedni, és minden beszélgetés úgy kezdődik: „Mennyi az állás?”

Az én első igazi vb-évem 1982 volt. Akkor már nemcsak tudtam róla, hanem érdekelt is. Eredmények, továbbjutók, és igen: lehetett szurkolni a magyar válogatottnak, amely akkor 10-1-re intézte el El Salvadort. Ez az a győzelem, amit azóta is emlegetünk, mert legalább emlékeztet arra, hogy volt idő, amikor mi is ott voltunk a világtornán. A meccseket viszont nem volt olyan egyszerű nézni. Speciális, égnek meredő antennák kellettek, hogy befogjuk a bolgár vagy a kisinyovi adást. Fekete-fehérben, bolhás képen, ahol néha csak sejteni lehetett, hogy a labda éppen melyik árnyalatú szürke folt.
Belém égett egy kép: Barcaújfaluban egy nagy falusi ház udvarán kiraktak egy tévét, és száz-százötven ember próbálta megfejteni, mi történik a képernyőn. Nem volt HD, nem volt visszajátszás tucatnyi kameraállásból, de volt közösség. Volt hangulat. Volt foci.
Ma már nem az a kérdés, hol lehet megnézni a meccset. Mert lehet bárhol, elég egy mobil hozzá. A kérdés az: hogyan lehetne ott lenni a helyszínen. Mondjuk a 2026-os világbajnokságon, amihez át kell kelni az óceánon, ami eleve nem olcsó mulatság, de ez a kisebbik gond.
A nagyobbik gond az, hogy a FIFA közben feltalálta a futball-luxust. Dinamikus árazás, jegylottó, algoritmusok, amelyek eldöntik, ki érdemli meg, hogy egyáltalán megpróbáljon jegyet venni. A világbajnokság, amely egykor a „nép tornája” volt, ma élménytermék. Nem szurkoló vagy, hanem fizetőképes fogyasztó. Ha nem bírod az árakat, nincs harag – a rendszer nem rád van szabva.
Persze van olcsó jegy is. Elvileg. Valahol. Kevés. Olyan, mint az egyszarvú: sokan hallottak róla, de kevesen látták.
Ironikus módon a pofátlan jegyárak miatti botrányok ellenére az érdeklődés óriási. Milliók jelentkeznek jegyért, mert a foci még mindig foci. Mert a világbajnokság még mindig világbajnokság. Mert hiába lett drága, bonyolult és kissé abszurd, az érzés ugyanaz maradt: részese lenni, elmondani, hogy „én ott voltam”.
Olcsó vigasz, hogy a magyar válogatott úgysem lesz ott, és a román trikolórok szereplése is erősen kérdéses. Így legalább nem kell azon dilemmázni, melyik meccsre adjuk el a vesénket.
2026 nyarán megint megáll majd az idő. Megint lesz egy hónap, amikor a világ fociban gondolkodik. Csak éppen már nem a bolhás képernyőt bámuljuk közösen egy udvaron, hanem egy globális, drága, digitális őrület részei leszünk. A foci megmaradt vallásnak – csak a zarándoklat lett megfizethetetlen.