Tóth Árpád szerint márciusban „a földnek a Tavasz telefonál”. „Rügyek, szerelmek, forradalmak évadja” a mostan kigyúló világ. Miként a dermedt földet melengeti az égi fény, úgy a szívünket is áthatja az ünnepköszöntő világ. Elég, ha csak arra gondolok, hogy holnap, március 8-án, újra titokzatosan szép emberi létünk egyik legféltettebb titkát, a női princípiumot ünnepeljük, máris érzem, hogy valóban a rügyek, forradalmak és szerelmek évadját kezdtük el. Ma nemcsak férfiakként állunk meg tisztelettel és rajongással egy-egy köszöntő csokrot nyújtva a számunkra kedves hölgyeknek, hanem érdekes mód a nők is felköszöntik egymást, lelki örömmel és szeretettel ölelik a barátnőt, kollégát, édesanyát, leánygyermeket…
Ünnepi asztalok körül néhány köszöntődal is szárnyra kél, és megcirógatja a női szívet. Adja Isten, hogy minden hölgynek kijárjon egy-egy kedves, szép szó, köszöntő virág, hiszen a Szentírás világában is a nő az egyik legnagyobb kincs a lelki kincsek tárháza mellett, az élet-ajándék valóságos megtestesítője! Nemcsak szépsége, bája, de termékenysége is igen nagy áldás volt, és az ma is a hősszerelmes férfiú életében! „Értéke sokkal drágább az igazgyöngynél” – állítja a Példabeszédek könyve a 31. rész 10. versében. „Erő és méltóság árad róla és nevetve néz a holnap elé. Szája bölcsességre nyílik, és nyelve szeretetre tanít” (25–26. v.). Mennyire szép és megszívlelendő a bölcsességirodalom eme fókusza, miszerint a nő igazi értéke eme belső jegyekben rejlik: erő, méltóság, derű, bölcsesség és szeretet!
Mennyire jó érzés, és megnyugtató tapasztalás számunkra, amikor bölcsességet árasztó, szeretetre nevelő, bizakodó lelkületű nőre támaszkodhatunk egy-egy fontos életszakaszunkban. Próbáljuk meg köszöntőink és megbecsülésünk apró jelei által épp ezt a forrást, az erőt és méltóságot táplálni a körülöttünk élő nőkben is! Ebben a minden alapvető értéket kikezdő és relativizáló, szekuláris világban, az őszinte tiszteletünk, szeretetünk és „udvarlásunk” nélkül nőnek lenni is egyre nehezebb!  A Szentírás figyelmeztet, hogy „csalóka a báj és mulandó a szépség, de az Urat félő asszony dicséretre méltó (marad)” (30. v.). 
Lelkészként minden ünnepen és minden vasárnapon, korosztálytól függetlenül, meghatódással csodálom a nőket, hölgyeket, amiképpen az Isten közelségében megszépülnek. Látom, hogy a hit a legeredményesebb arcápoló! Bármilyen életszakaszban is legyenek, az istenközelség órájában az arcuk mögött jól kivehető kontúrjai is kirajzolódnak annak az istengyermeki arcnak, amely által ők egykor e világban a legszebbek voltak. Ugyanez a csodálatra méltó szépségív a kislányok arcára is rá van rajzolva. Néhány év alatt érett nőkké, csodálatosan szép teremtményekké fejlődnek, érnek, életet bontanak.
Egyedül Isten szeretete képes megőrizni tekintetükben életük legvégső napjáig is azt a legbájosabb, azt a legszebb arcképet, amely erőt és méltóságot kölcsönöz személyiségüknek. Igen, hiszem azt, hogy nemcsak a ballagási képen voltatok, kedves hölgyek a legszebbek, hanem akkor, amikor szívetek Isten szeretetével ért össze! Amennyiben ezt a szent kapcsolódást őrizni tudjátok egy életen át, „dicséretre méltók” azaz szépek maradtok! Reményik Sándor a Széljegyzetek az időtlen naptárhoz című antológiájában emlékezik a sok-sok szépségről, amely egykor őt körülvette. Azt írja, hogy az emlékezéskor az emlékező tulajdonképpen egy-egy szív fát fest meg. Az emlékezés olyan, mint a gyermek, amikor fát rajzol a fehér lapra. „Egy fát festettél, szívek fáját, / Fát, mely szíveket terem. / Toborzó szívvel összehívtál / Mindenkit, aki egy velem…” Kívánom, hogy most, amikor március a földnek Tavaszt telefonál, és az Isten is megfesti a maga szív-fáját, az Ő égi rajzán is mindig megmaradjon kedves, szép arcotok! S ti, férfiak, ti is fessétek meg egyéni szív-fátokat, s köszöntsétek fel azokat, akiket tiszteltek, szerettek!