– Milyen rokoni szál fűzi Benedek Elekhez, és hogyan ha­tott a mesemondó öröksége az ön neveltetésére?

– Benedek Elek ükunoká­ja vagyok. Nagymamám a tizenkét unoka közül a ti­zedik volt, így egyenes ágon kapcsolódom hozzá. Gye­rekkorunkban, ami­kor az iskolában kötelező tan­­­anyagként szerepeltek Benedek Elek meséi, szá­munkra a nő­véremmel ter­mészetes volt, hogy mi ebbe a mesevilágba, a mesék országába születtünk bele. Volt, aki nem hitte el, hogy valóban rokoni kapcsolat fűz hozzá – inkább a kör­nyezetünk csodálkozott rá erre. A nagy­mamám nagy figyelmet fordított a ne­ve­lésünkre, arra, hogy ezt az örökséget továbbadja ne­künk. Benedek Elek ars poétikájában központi helyen állt a család, a sze­retet, a gyengék és az elesettek fel­karolása. A kisbaconi há­zat is azért építette, hogy minden nyáron ott tudjon nyaralni hat gyereke és ti­zenkét unokája. Ő egy idő után kétlaki életet élt, a te­leket Budapesten töltötte, és nyárra jött haza Kisbaconba. Ezt a családközpontú, sze­re­teten alapuló szemléletet nagy­­­mamánk igyekezett be­lénk táplálni.

– A legtöbben a meséit is­merjük. Milyen más műveket írt Benedek Elek? 

– A mesegyűjtései és mese­fordításai mellett saját, úgy­nevezett műmeséket is írt. Emellett költőként, regény­író­ként és újságíróként is tevé­kenykedett. Nemrég hallottam egy irodalomtörténész elő­adását, aki a lányregényeit ele­mezte, és kiemelte, hogy a korát meghaladó dolgokra világít rá, és hogy talán a német irodalomban találunk még ilyen előremutató írásokat. Például, az Uzoni Margit lányregénye, amely a címszereplő tanítónőről szól, abban a korban, amikor a nőknek nem igazán volt egyéb feladatuk, mint hogy férjhez men­jenek, gyerekeket szülje­nek, egyedinek számított. Benedek Elek egy alternatívát kínál: meg­­mutatja, hogyan tud helyt­állni egy nő tanítónőként, ön­állóan. Itt még az 1800-as évek legvégéről, 1900-as évek elejéről beszélünk. Legtöbben a meséiről ismerik, és kevesen tudják, hogy laptulajdonos és főszerkesztő is volt, valamint tör­ténelmi regényeket is írt. Különösen jelentős a Nagy magyarok élete, de ezen túl­menően is keletkeztek más, történelmi ihletésű írásai is. Drámai műveket is írt, például, a Többsincs királyfit, amely egy nagyon sikeres mesejáték. Azt hiszem, mindenféle műfajjal, mű­nemmel megpróbálkozott, és érdemes talán azokat is követni. Ha valaki alaposabban meg szeretné ismerni munkásságát, az Édes anyaföldem! című ön­életrajzi regényét min­den­képp ajánlom.

–  Ön az Üzleti Tudományok Tanszékén tanít, mégis erősen kötődik a család bölcsészhagyo­mányaihoz. Hogyan fér meg ez a két világ egymás mellett?

– Ha a nagycsaládot néz­zük, akkor sok ismert név bukkan fel, ott van Benedek Marcell, akit talán nem kell bemutatni a magyar iroda­lomban. Illetve az unokái közül kiemelném Benedek Istvánt, aki nagymamámnak első unokatestvére volt, és aki amellett, hogy végzett­ségét tekintve orvos, pszichi­áter, nagyon jól írt. Az Arany­ketrec, az Ideges emberek, csak néhány István bácsi is­mertebb művei­ből. Saját kap­csolódásom talán ott érhető nyomon, hogy még iskolás koromban magyar nyelv és irodalom tantárgyversenyekre jártam nővéremmel, ahol egész jó eredményeket ér­tünk el. Kicsit benne volt a le­vegőben, hogy ebbe az irányba tanuljunk, de mivel én nagyon reálbeállítottságú vagyok, jött az üzleti tudomány, a közgazdaság meg a jog. Az élet arra világított rá, hogy erre mind-mind szükség van ahhoz, hogy Benedek Elek hagyatékát a családunkkal együtt tovább tudjuk vinni, tovább tudjuk őrizni. 

– Említette a kisbaconi em­lék­házat, a család gondozza az épületet és a hagyatékot?

– Igen, kulturális menedzser­ként definiáljuk magunkat. Bár­mennyire nehéz fenntartani veszteség nélkül az emlékházat, büszkén mondhatom el, hogy évről évre több ezer láto­gató kíváncsi Benedek Elek hagyatékára. Ez tényleg nagy öröm, és remélem, hogy ez még sokáig így lesz. A kisbaconi ház egy 1896–1899 között, klasszi­cista stílusban épült kúria. A hagyatékot nagynéném gon­dozta 2019-ig, ekkor vették át a szüleim, nekik igyekszünk a nővéremmel maximálisan se­gíteni és helytállni.

– Tanárként, pedagógusként hogyan tudja továbbadni Bene­dek Elek szellemiségét? 

– Teljes mértékben. Kolozs­váron jártam egyetemre, de mindig éreztem, hogy nekem Székelyföldre kell hazatérnem. Kisbaconinak vallom magam, de már Székelyföld bármelyik pontján otthon vagyok. Később jöttem rá, hogy Benedek Elek is 1922-ben, a trianoni döntés után végleg hazaköltözött Kisbaconba. Ezért is hívták a „szembejövő embernek”, mert amikor nagyon sokan elmentek, ő éppen hazatért. Ez is benne volt a családtörténetben, hogy haza kell jönni, és az itt maradt kismagyarságot tanítani az anya­nyelv megőrzésére, hogy ne az legyen ennek a szomorú határhúzásnak az eredménye, hogy elfelejtjük az anyanyelvünket. Ebben az is a nagyon szép, hogy Benedek Elek mindezt úgy tette, hogy soha nem uszított mások ellen. Azt mondta, hogy „az állam nyelvét meg kell tanulnotok, az édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejtenetek”. Ez ösztö­nösen bennem volt, hogy én Székelyföldre szeretnék haza­jönni, és itt tanítani a diákokat. Így kerültem a Sapientiára. Azt hiszem, a gyengék, elesettek felkarolása is átitatja pedagógusi pályámat, nagyon fel tudok háborodni az igazságtalanságon, és idő kellett, mire rájöttem, hogy ebben nagy szerepet játszhat az a szellemi örökség, ami alapján neveltek.  

– Van olyan Benedek Elek-mű, amelyet különösen ajánla­na az adventi időszakra?

– Igen, nemrég megjelent Benedek Elek karácsonya cím­mel egy gyűjtemény, amely a karácsonyi ünnepkörhöz kap­cso­lódó regényrészleteket és no­vellákat tartalmaz. Minden­kinek jó szívvel ajánlom, aki szeretne a mesék és a szeretet ünnepének hangulatában elmé­lyülni.