– Milyen gyermekkori élmények, terek, házak vagy tájak formálták a látásmódját?

– Korai emlékfoszlányaim a nagyszüleim gyergyószentmiklósi, városszéli udvarához kötődnek. Meghatározó élmény volt a falusi jellegű kis udvar, a veteményes és a csűr, benne a lovak, tehenek és a friss széna. Szintén fontos emlék a kis háromosztatú egyszerű ház, a kút, és ahogy a meleg nyári napokon a dagasztóteknőben fürödtem a kék ég alatt. Ebből a teknőből a kapu felett láttam a gyergyói hegyoldalt és az akkori világom legtávolabbi pontját, a Szent Anna-kápolnát. Emellett nagyapám asztalosműhelyből hozott kis gyalult fenyőfa kockáiból is szerettem építeni, később pedig legókockákból próbáltam megépíteni a városunk barokk templomának főoltárát.

– Emlékszik-e olyan régi épületre, udvarra, kapura vagy csűrre, amely gyerekként mély nyomot hagyott önben?

– Igen, ahogy említettem, a legmélyebb nyomot a nagyszüleim háza, az udvaruk és a csűrjük hagyta bennem. Ebben a csűrben gyerekként sokat játszottunk az unokatestvéreimmel, valószínűleg ez meghatárózó élményem a csűrökhöz való viszonyulásomban.

– Mi vonzotta az építészetben: a forma, a szerkezet, a tér, vagy inkább az ember és a hely kapcsolata?

– Egyértelműen a kapcsolat. Ami engem igazán izgat az építészeti alkotásban, az jóval túlmutat magán az építészeten; engem az a láthatatlan kapocs érdekel, ami összeköti a dolgokat. Ez az a kapocs, ami összeköt önmagammal, a másik emberrel, a Teremtővel, a valósággal és a természettel. Nem a forma teremti meg a szerves egységélményt, hanem a kapcsolatok sokasága, sokrétűsége és minősége.

– Mennyiben határozta meg az ön építészi gondolkodását az a közeg, ahonnan elindult?

– Számomra meghatározó a székely szülőföldem kulturális gazdagsága. Mivel egy erős népi kultúrájú vidékre, Székelyföldre születtem, úgy érzem, ha a Teremtő ide helyezett, felelősséggel tartozom azért, hogy ezt a kultúrát megismerjem, megszeressem, és amennyire tőlem telik, tovább is adjam a következő generációknak. A hivatásom mélyen köt a helyi kultúrához és a helyi emberekhez.

– A székely csűr nemcsak gazdasági épület, hanem erős kulturális jel is. Ön szerint mi adja a különleges értékét?

– A székely csűr különleges értéke abban rejlik, hogy sohasem kizárólag a gabona vagy a takarmány tárolására szolgált, hanem a mindennapi vidéki élet és a közösség alapvető színtere is volt. A csűr árnyékos, tágas belső terét sokoldalúan kihasználták: kiválóan alkalmas volt szövés-fonásra, fafaragásra, zsindelykészítésre és más mesterségek űzésére, sőt, még lakodalmakat is tartottak benne. Emellett, a székely ház és a galambbúgos kapu mellett a csűr a harmadik olyan építészeti elem, amely történelmileg meghatározta a székely faluképet. Ez kimondottan igaz a székely csűrre mint a porta, (amit a helyiek nagyon találóan „élet”-nek neveznek) legméretesebb elemére, a székely gazda büszkeségére. Építészeti szempontból a csűrök – beosztásukban és szerkezeti logikájukban – a népi építészeti műszaki és esztétikai fejlődés egy olyan tetőpontját képviselik, amely évszázadok szerves tapasztalatát sűríti magába, szerves kapcsolatban a kultúrtájjal, az éghajlattal és a közösség életmódjával.

– Mikor kezdett tudatosabban foglalkozni a székely csűr építészeti és szellemi jelentésével?

– Régóta foglalkoztat a csűrök sorsa, egyetemistaként a nyári népi építészeti felmérő táborok keretében foglalkoztam már népi építészeti értékek gyűjtésével, többek között csűrök rajzolásával, adatlapozásával, fotózásával, majd utána a magyarországi vándoriskolás építész-inaskodásom alatt is érdeklődéssel kutakodtam a könyvtárakban a székely csűrről megjelent néprajzi, építészeti publikációk után.

– Lehet-e úgy újragondolni a csűrt mint építészeti típust, hogy közben ne veszítsük el a lényegét?

– Igen, a csűrök és pajták funkcionális megújítása és kortárs újrahasznosítása nemcsak elméleti lehetőség, hanem a gyakorlatban is működő, kutatott és bevált út. Erre azért van szükség, mert a mezőgazdaság átalakulóban van, és a csűrök eredeti funkciója nagyrészt megszűnik. Így a gazdátlan, használatlan épületek lassan elenyésznek. Ennek érdekében az építészeti stúdiónkkal már 2015-ben kiadtuk a Csűrjeink újrahasznosítása című figyelemfelkeltő kiadványt. Később, 2019 és 2022 között a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként nyílt lehetőségem további kutatásokat végezni és publikálni a csűrök múltjáról, jelenéről és lehetséges jövőjéről, majd a nemzetközi BarnCulture projekt (2023–2025) csapattagjaként magyarországi, németországi és romániai építészekkel, képzőművészekkel közösen kutattuk és népszerűsítettük a csűr- és pajtaátalakítások innovatív, fenntartható lehetőségeit. Jelenleg is dolgozunk egy székely csűrről szóló könyvön. Ezenkívül építészirodánkkal jó pár csűr-újrahasznosítási tervet készítettünk már el, amelyekből néhány meg is épült. A csíkdelnei csűr-újrahasznosítási munkánk például a román építészeti tervszemlén (Arhitectura.6), majd a XIII. nemzeti építészeti tervszemlén (BNA) is díjat nyert.

Az újragondolás folyamán fontos szempont az eredeti csűr építészeti jellegének, „lelkének” a megőrzése. Egy általános vezérelv, hogy általában annál sikeresebb egy csűrújrahasznosítás, minél több eredeti részt sikerül megmenteni és beépíteni az eredeti csűrből az átalakulás utánra. Ha lehetséges, érdemes megtartani a csűrök eredeti nagy nyitott belső térélményét is az átalakítás során. A hiteles újragondolás titka az őszinte anyaghasználat, valamint a meglévő és az új részek között létrejövő kapcsolat és rejtett kommunikáció minősége, ez biztosítja, hogy a csűr az új funkciójában is harmonikus, szerves egységet alkosson, és ne veszítse el a csűrjellegét.

– Hogyan lehet a hagyományos építészeti formákat úgy továbbvinni, hogy azok ne utánzatként, hanem hiteles folytatásként jelenjenek meg?

– Erre a legjobb válasz Frank Lloyd Wright, a szerves építészet atyjának idevágó gondolata: „a természet belső princípiuma végtelen variációkat eredményezhet, ezért szükségtelen a másolás”. Ugyanakkor fontos tisztázni: az utánzat önmagában még nem feltétlenül rossz dolog. 

A modern építészet ideológiája volt az, amely fekete bárányt csinált belőle, és ezzel a merev szemlélettel sajnos a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte. Eszerint a dogmatikus ideológia szerint ugyanis bármilyen formai utánzat, ami a hagyományos formákra épül, vagy azokat akár csak idézi, szigorúan tilos. Ezzel a lépéssel a modernizmus drasztikusan szakított a klasszikus építészeti formák és díszítések szerves tovább élésének lehetőségével. Mivel az építészet egy nyelv is, amely a formákon és arányokon keresztül kommunikál, a modernizmus gyakorlatilag ezt az évszázados nyelvet tiltotta be. A ma oly divatos minimalizmus pedig önmagát korlátozza, hiszen a kultúrtájhoz, a helyi gyökerekhez való kapcsolódás lehetőségeit minimalizálja. A helyes út tehát nem az, hogy a hagyományt szolgaian és értetlenül másoljuk. Ehelyett meg kell értenünk a benne rejlő valódi értékeket, és ezeket a formákat kell egy értékmegtartó, szerves módon a mai korhoz igazítanunk – méghozzá úgy, hogy a ma alkotása lehessen a holnap új hagyománya.

– Mi veszett el leginkább az elmúlt évtizedek építkezéseiből: az arányérzék, az anyagismeret, a közösségi szemlélet vagy a türelem?

– Úgy látom, hogy sajnos mind a négy területen súlyos veszteségeket szenvedtünk el az elmúlt évtizedekben, és ezek a hiányok láncreakcióként erősítik egymást. Elsősorban az arányérzék kopott meg látványosan: a mai falusi építkezéseken egyre gyakrabban jelennek meg olyan léptékek és formák, amelyek teljesen idegenek a helyi, évszázadok alatt kikristályosodott építészeti hagyományoktól. Ezzel párhuzamosan az anyagismeret hiánya is szembeötlő; túl gyakran látni, hogy egy-egy építőanyagot a saját belső, alapvető jellegétől és logikájától teljesen idegen módon használnak fel. A legfájdalmasabb talán mégis a közösségi szemlélet elhalványulása. Az individualista gondolkodásmód felerősödésével a közös ügy, a településkép egysége súlyosan csorbul. Ma sokszor találkozni azzal a szemlélettel, hogy „a saját telkemen azt csinálok, amit akarok, mert nekem így tetszik” – ennek következtében pedig olyan házak születnek, amelyek kirívó színeikkel, zavaró tömegükkel vagy torz arányaikkal teljesen felborítják és megsebzik a hagyományos utcakép harmóniáját. Végül mindezt felerősíti a türelem hiánya is: a felgyorsult világunkban a hagyományos, időigényes építőipari kézművességet és a mesteremberek minőségi munkáját szinte teljesen kiszorítják az olcsóbb, de silány minőségű ipari tömegtermékek, valamint az építőipari utánzatok. Az őszinteség az építőanyag-használatban ugyanolyan fontos, mint az emberi társas kapcsolatokban.

– Van még esély arra, hogy a településeink visszataláljanak egy harmonikusabb épített világhoz?

– Igen, van remény, de ez állandó jelenlétet, éberséget és tudatosságot igényel. A mi tervezői feladatunk, hogy a szerves egységet a saját székely-magyar kulturális értékeink felmutatásával hozzuk létre, de a gyakorlatban ehhez több kulcsfontosságú feltételnek kellene együttesen teljesülnie. Egyrészt elengedhetetlen lenne egy építészetileg is érettebb faluközösség, amelynek többsége már érti, tiszteli és belsőleg is igényli a környezetéből fakadó harmóniát. Másrészt égető szükség van nagyon jó, átgondolt rendezési tervekre, amelyek nemcsak adminisztratív szabályzatként működnek, hanem valós védőhálót jelentenek: szigorúan figyelembe veszik és óvják a jelenleg is rohamosan pusztuló kulturális és építészeti értékeinket. Végül, de nem utolsósorban sokkal több épülő jó példára van szükség, és jóval kevesebb rosszra. A közösségekben a mintakövetésnek óriási ereje van: a jó minta és a minőségi építészet éppúgy ragadós, és képes pozitívan formálni az emberek ízlését, ahogyan a butaság, az igénytelenség és a giccs is terjedni képes. Ha mi (helyi tervezőirodák) a fiatalokkal való együtt alkotás révén megteremtjük a hagyománytisztelő minőségi növekedés légkörét, akkor a felmutatott jó példák erejével valódi esélyünk van visszavezetni településeinket egy harmonikusabb épített világba.

– Melyek azok az értékek, amelyeket a leginkább veszélyeztetettnek érez?

– A helyi kulturális értékeket, a székelyföldi népi kultúrára jellemző egységes építészeti arculatot látom nagyon elhalványultnak és megkopottnak. Különös figyelemmel kísérem a faluképet meghatározó pajták és csűrök sorsát is.

– Milyen felelőssége van ebben az építésznek, és milyen a közösségnek?

– Személyes hitvallásom szerint mindannyian felelősséggel tartozunk azért, hogy a kultúránkat és építészeti örökségünket megismerjük, megszeressük és továbbadjuk a következő generációknak. Ezen belül azonban az építésznek és a közösségnek egymást feltételező, különleges felelőssége van. Az építész felelőssége óriási, hiszen a tervezői jogosultsága által valójában a közösségtől kap bizalmat és felhatalmazást arra, hogy térben és tervben összerakjon egy házat – meghatározva annak építőanyagait, színeit, formáit, funkcióit és arányait. Éppen ezért kulcsfontosságú lenne, hogy minden térségben dolgozó építész mélyen ismerje a helyi hagyomány értékadó lényegét. Nem elégedhetünk meg a felszínes, pusztán formai elemek szolgai másolásával; a hagyomány belső logikáját, lényegi szempontjait kell megértenünk, és képesnek kell lennünk ezen örök értékeket szervesen beépíteni a teljesen új alkotásainkba is. Ugyanakkor az építész magára utalt, ha nincs mögötte egy tudatos társadalom. A közösség szerepe az, hogy maga is felismerje ezeket a rejtett értékeket, és ne maradjon passzív, hanem aktívan cselekedjen a megmentésükért és továbbadásukért. Ez a felelősségvállalás megmutatkozik a nagyobb léptékekben – amikor a közösség anyagi és szellemi forrásokat mozgósít e cél érdekében, vagy tudatosan a hagyomány értékeire fogékony, azzal rezonálni képes építészeket bíz meg a feladatokkal, de megmutatkozik a legkisebb, legszemélyesebb szinten is. A közösségi felelősség ott kezdődik, hogy az egyén nem hagyja pusztulni a saját nagyszülei portáját, hanem megbecsüli és élettel tölti meg a családi örökséget.

– Amikor egy új munkához kezd, mi az első kapaszkodó: a hely, a funkció, az anyag vagy az ember?

– Úgy gondolom, hogy ezeket az elemeket lehetetlen elválasztani egymástól: a hely, a funkció, az anyag és az ember mind egyformán alapvető kapaszkodók, sőt, én ezekhez ötödikként feltétlenül hozzávenném magát a teret is. Az építészet a téralkotás művészete is. Egyetlen összetevőt sem lehet kiemelni a többi rovására; mindegyiket egyszerre, egyetlen szerves egységként szükséges figyelembe venni a tervezés legelső pillanatától kezdve. Az igazi kapaszkodót számomra végső soron az jelenti, ami mindezen elemeket összeköti: maga a kapcsolat és a köztük létrejövő rejtett kommunikáció minősége. Amikor egy új feladatba vágunk, mi egyedi épületeket tervezünk, amelyek maximálisan a megbízó személyes igényeihez és karakteréhez igazodnak.

Ugyanakkor ez a személyes funkció és téralkotás sohasem válhat öncélúvá: mindig a hely egyedi jellegét, kulturális beágyazottságát szem előtt tartva kell megszületnie. A szerves egységélményt és a tájba illeszkedést végül azzal tesszük teljessé a gyakorlatban, hogy törekszünk a helyi építőanyagok használatára,
és arra, hogy a terveket a környezetünkben élő, a helyi hagyományokat és anyagokat jól ismerő építőmesterekkel és építőiparosokkal közösen váltsuk valóra.

– Van-e olyan munkája, amelyre szakmailag büszke, de emberileg még fontosabb Önnek?

– Több épületem is kedves számomra, ezekből kiemelném a szakrális épületek tervezését, például a kézdivásárhelyi Boldog Özséb-templom tornyát vagy a marosvásárhelyi Szent Család-templomot, amelyek emberileg nagyon közel állnak hozzám. Szintén különleges a csíkmindszenti Faluház esete: bár a tervezés idején vállalkozóként szinte kilátástalan anyagi helyzetbe kerültem, utólag visszatekintve ez lett az egyik legjobb épületem, mert teljesen szabad kezet kaptam az alkotáshoz. Az általam tervezett és megvalósult csíkdelnei Vendégház és Közösségi csűr, illetve a madéfalvi Fészek kávézó csűrje is fontos nekem, mivel sikerült elfogadható minőségben megépíteni őket.

– Eddigi pályáját díjak és szakmai elismerések is kísérték. Mit jelentenek ezek Önnek? Inkább visszaigazolást adnak, vagy felelősséget?

– Nagy megtiszteltetések ezek számomra. Ugyanakkor nem érzem egyszemélyes érdemnek, ezt az utat csak közösségben lehetett végigjárni. Hálás vagyok mindazoknak, akik támogattak és hatással voltak rám. Egyben megerősítés is: bátorítás a mindennapi nehézségek között, és hit abban, hogy az az út, egyénileg, családilag és közösségben, amelyen igyekszem járni, a bizonytalanságok vagy akadályok ellenére is helyes. Ugyanakkor ezek a díjak nagy felelősséggel is járnak.

– Miből merít erőt akkor, amikor azt látja, hogy a környezetünk sokszor rossz irányba változik?

– A belső és külső világunkban jelen lévő teremtett rend, harmónia és szépség organikus egysége az, ami újra és újra inspirációs forrás tud lenni. Valamint magából az építészetből is merítek: egy jó alkotás mindig lenyűgöz, és újra feltölt alkotási kedvvel. Hitem szerint a teremtő Jóisten is jelen van minden minőségi kapcsolatban és kommunikációban. Ez ad nekem erőt.

– Mi az, ami ma is lelkesíti?

– A stílusokon, divatokon és korszellemen túl engem az igazi Valóság és az igazi Szépség érdekel, ami valójában egy Misztérium. Lelkesít a természet teljességének, rejtett rendszerének kifejeződése, a Teremtő lenyomata a világban, amit a szereteten mint megismerő erőn keresztül ismerhetek meg. Továbbá lelkesít minden olyan feladat, még a legkisebb léptékű is, amely képes teljesen bevonni az alkotás folyamatába.

– Mit tehet egy közösség azért, hogy ne veszítse el saját épített arculatát?

– A közösségnek kulcsszerepe van ebben, hiszen az épített környezetünk hű lenyomata a társadalmunk belső állapotának. Ahhoz, hogy egy falu vagy tájegység ne veszítse el az egyedi arculatát, egy többpilléres, tudatos stratégiára van szükség, amely a szívnél kezdődik, de intézményi szinten teljesedik ki. Mindennek az alapja, hogy a közösség tagjai mélyen megismerjék saját építészeti hagyományaikat és értékeiket. Nem tudjuk tisztelni és megvédeni azt, amit nem ismerünk. Ha ez a tudás megvan, a közösség képessé válik arra, hogy valóban büszke legyen ezekre az értékekre, és ebből a belső büszkeségből fakadjon a cselekvő akarat: a törekvés az örökség megőrzésére és annak hiteles átadására a következő generációknak. Ez a folyamat azonban nem működik magától, a szemléletformálást már a legkorábbi gyökereknél el kell kezdeni. Égető szükség lenne egy játékos építészeti oktatás bevezetésére már az óvodáskortól kezdve. Ha a gyermekek már kisgyerekként, játékos formában megtanulnak rácsodálkozni a terekre, a környezetük rendjére és az anyagok természetes szépségére, akkor felnőve már természetes belső igényük lesz a harmónia, és immunisak lesznek a tájidegen hatásokra és a felszínes divatirányzatokra. Végül a jó szándék és az igényesség mellé elengedhetetlen a mindennapi, gyakorlati segítség is. Megoldást jelenthetne, ha a magyarországi főépítészi mozgalom mintájára falvakon is dolgoznának tanácsadó építészek. Olyan szakemberekre van szükség, akik nem merev hatóságként tiltanak, hanem partnerként, konkrét és kézzelfogható tanácsokkal segítik a helyi közösséget az épített arculati kérdésekben. Ha a helyi lakos kap egy jó tanácsot, egy skiccet, egy működő mintát, akkor a hagyományőrzés nem teherré, hanem közös, felemelő alkotássá válik.