Babits Mihály költő így ír Könyvről könyvre című cikkében (Nyugat, 1933/3.) a giccs és a naturalizmus kapcsolódásáról: „A klisé túlságosan is kényelmes. Konvenciós, de kifogástalan alkotások könnyű receptjét bírjuk; s az írót nem lehet rajtafogni tehetségének kihagyásain, legalább addig nem, míg élményeit írja. A zseni könnyen nélkülözhető itt, jobb is, ha nincs. A fő, hogy az alkotás tökéletesen »életszagú« lesz, mert megfelel annak a konvenciónak, amely az »életszag« jelszavával kialakult és beidegződött... Egy barátom szokta mondogatni, hogy a naturalista regény giccs. De kétségtelen, hogy a közönség elfogadja és megérti az irodalmi naturalizmus szemléletét, amely különben kitűnően tud témáiban az átlagos közönség mindennapi fogalomköréhez alkalmazkodni. Hozzájárulnak ehhez a szexuális merészségek és politikai baloldaliság, amelyekkel a naturalista író, megtartva a könnyű klisé és népszerű metódus előnyeit, olcsón tudja egyszersmind a modernség és forradalmiság menlevelét és alibijét megszerezni. Ha giccsnek azt nevezzük, ami könnyen előállítható s olcsó sikert ígér, akkor ma nincs a naturalista regénynél biztosabb giccs az irodalomban. Kitűnő íróink és költőink vannak, de műveik elvesznek, s alig látszanak ki az irodalmi bóvli káoszából, amelyet legjobb kiadóvállalataink évről évre a közönség nyakába sóznak. Vajon a közönség éppúgy kapna-e a jó irodalmon, ha azt adnák neki? Nem tudom. Hisz giccsre talán mindig szükség lesz, míg a tömegek abba nem hagyják az olvasást.” 

A naturalizmus a képzőművészeti és az irodalmi kánon része – mai műfaji meghatározásában a „giccs” nem szerepel. A 19. század második felében kibontakozó művészeti irányzat, valósághű ábrázolásra törekszik, amely taszító is lehet, mert fő jellemzője a szépítetlen hétköznapi élet és az ember fizikai és lelki szenvedésének tárgyilagos bemutatása. Ám Babits kisesszéjét olvasva megfontolandó, hogy a „mű” bármikor elcsúszhat a közhely, a giccs és a rossz ízlés irányába, egyenlőségjelet téve a három „jellemző” közé.

Gillo Dorfles A giccs. A rossz ízlés antológiája című könyvének (Bp., 1986) utószavában P. Szücs Julianna írja: „Dorfles számára a giccs még olyan veszélynek számított, amely egyre nagyobb falatokat harapott ki a tradicionális művészetből… De egy új kategória, a »camp« által talán bekapcsolódhat az a garancia, amely a leszállított, megbecstelenített, eltömegesített bóvlit azért még beemelheti a rangemelkedést biztosító társadalmi liftbe és egy magasabb emeleten kiszállítva az új környezetben megnemesítve azt. A camp felszabadított giccs, felemelve az Ízlés Oltárára.”

A camp művészetekre és életvitelre egyaránt utaló jelentése szerint annyi, mint ágálni, pöffeszkedni. Giccses, felszínes, talmi értelmében a 20. század elején keletkezett, szinte minden művészeti ágban – filmben, zenében, irodalomban, képzőművészetben, sőt a viselet és a viselkedés divatos formáiban is – alkalmazott kifejezési forma. A stílus kulcsfontosságú elemei a felszínes hatásvadászat, hazugságok vagy féligazságok, látványos, de riasztó sokkhatások. A camp szorosan kötődik a giccshez és a rossz ízléshez. Gyakorta a futószalagon gyártott tömegárura (kerti törpe, dísztárgy, bizsu stb.) is jellemző, reklámhadjárat népszerűsíti és elégíti ki a vásárlói igényeket. A camp tehát mindennapi életünk része akkor is, ha más identitást s nevet próbálnak adni neki. A rossz ízlés rossz érzést kelt, anélkül is, hogy megneveznénk. A politikai giccsben és a hozzá kapcsolódó manipulatív befolyásolásban minden eleme megtalálható.

Minderről egy akár ártatlannak is nevezhető ember és történet jut eszembe. Ártatlan, aki/ami nem árt sem másnak, sem önmagának, bár a fentieket figyelembe véve ebben már nem vagyok biztos. Az 1990-es évek vége felé történt Csíkszeredában, egy kiállítás megnyitójára gyülekeztünk. Zavartan toporogtunk az ajtóban, mert a terem padlóját vastag őszi levélszőnyeg borította, 
a falakon pedig száraz ágak összevisszasága. Seperjék ki, mondtam nagy bután az egyik szervezőnek, mindjárt kezdődik a megnyitó. Pszt, kaptam egy megrovó pillantást, ez az installáció. A kiállító művész kajánul nézte a közönség feszélyezettségét, vajon belegyalogolunk-e az avarba. Szó, mi szó, a művész magyarországi volt, a „művei” viszont itthoniak, készen várták őt a parkban és az udvaron. Nem hatódtunk meg a művi természet közelségétől. Semmilyen alkotói/művészi üzenetet nem érzékeltünk, legfeljebb elszánt akarnokságot. Mellesleg a valakinek a valakije „művész” neve rég eltűnt az emlékezés és az álművészet süllyesztőjében.