A nemzetiségi, kisebbségi lét és az ebből következő anyanyelvűség-védelem ma is fontos témája az újságírásnak. Az írott szó életében az író és az olvasó közös anyanyelve olyan erős kapocs, amely gyakran fölülírja még a tartalmak szerethetőségét is, és tudományokat, szakmákat hoz érthetőbb közelségbe az olvasók számára. Az első világháború utáni Romániában elsőrendű fontosságú lett az anyanyelv fennmaradásáért való küzdelem. A tragikus sorsú Ligeti Ernő így ír Súly alatt a pálma: egy nemzedék szellemi élete 22 esztendő kisebbségi sorsban című könyvében (Kolozsvár, 1941): „A kisebbségi sors kétféle magatartásra késztette az embereket. A túlnyomó rész passzivitásba ment át, és csak újabb és újabb dátumok meghosszabbításában élte ki magát. Ennek a magatartásnak kedvezett nemcsak az általános érzelmi hangulat, de a politikai gondolkodás is. A másik elenyésző rész addig is akart valamit, ameddig a dátumok megvalósulnak: emberileg élni, kiabálni, ha kell, ordítani, de nem elsepertetni magunkat 
a felszínről. A tények természetéből kifolyólag erre az oldalra került a sajtó és az irodalom.”

Igazsággal teli fennkölt érzelem, hogy a kisebbségi művelődési élet magyar anyanyelviségének fenntartása nemegyszer nemes konoksággal vállalt „áldozat a magyarság oltárán” – örökös küzdelem a művelődési intézmények fenntartásáért, az anyagi és szellemi megmaradásért és túlélésért a szülőföldön. Sokszor elgondolkodom azon, hogyan élték meg mindezt azok az erdélyi magyar értelmiségiek, akik anyanyelvük könnyített védelméért az 1980-as években politikai menekültekként kitelepedtek az anyaországba. Elmegy nemzedékünk színe-java – panaszoltam akkortájt egy bizalmas beszélgetésben, mire az általam is nagyra tartott bölcs ember szomorú-cinkos félmosollyal azt mondta: „a színe megy, a java marad”. Vitatkozhatunk arról, hogy ez való igaz, valótlanság vagy csak ártatlan szóvicc. Számomra a nagy példakép Benedek Elek, aki 1921-ben hazajött Kisbaconba, szembe az erdélyi értelmiségiek áradatával, ami kifelé, Budapest felé özönlött. 1922-ben megalakította a Cimborát, Románia és az utódállamok egyetlen magyar nyelvű képes gyermeklapját. „Ebben az évben – írja Elek apó 1923-ban Csűrös Emíliának – 99 író neve szerepel [a lapban], én vagyok a századik.” A lapnak ekkor ötezer előfizetője volt, a vállalkozás jövedelmezőnek tűnt, ám hamarosan már a mecénáskodás sem volt elég a fennmaradásához, pedig a Cimbora megmentéséért 1929-ben Benedek Elek kivágatta és eladta a kisbaconi háza előtti sétány fasorát, amit szinte szenvedélyesen szeretett. Hiába!
„Jót akarunk mindnyájan, de annyifelé csapván és ily gyenge erővel küszködvén, semmire sem megyünk” – írta máig jellemző szavait mintegy száz évvel azelőtt, 1825-ben Kultsár István, 
a budapesti Hazai Tudósítások című újság szerkesztője. Az erdélyi magyarság minden dogma és „kimondás” nélkül is tudatában van annak, hogy az anyanyelvi műveltség léte, fennmaradása tőle függ. A közösség minden tőle telhetőt elkövet, hogy íróit, tudósait szolidaritásával, megbecsülésével itthon (meg)tartsa. Kérdés marad, mennyire segít ebben az őszinte, nem propagandaízű írás és az olvasás. Gereben Ferenc Olvasáskultúra és identitás című könyvében (Bp., 2005) hangsúlyozza, hogy a rendszeres könyvolvasók arányában az olvasás mennyiségét tekintve a 2000-es évek fordulóján Erdély volt a legfejlettebb a Kárpát-medencei olvasáskultúrában. Azzal magyarázza, hogy ennek oka egyféle védekezés, hogy a kisebbségi körülmények között fokozott olvasási kedvvel válaszolunk a másik, a többségi nyelvvel és kultúrával való mindennapi találkozás kihívásaira.
Könyvszerkesztőként, amikor itthonról kitelepedett írók, költők munkáit ajánlottam olvasásra, számtalanszor hallottam dacos válaszként: Ne a könyvét küldje nekünk, telepedjen haza ő maga – mondták olyan nemzedéktársaim is, akiknek gyerekei már „odakint” éltek. Szembemegy ez vajon az egységes magyar irodalom szemléletével, sőt a kettős állampolgárság (sajnos politikai húzóerőként is használt) idealizált eszméjével? Tartósított bolondság kérdezni? Nem tudom. A választ sem. És azt sem, hogyha mégis létezik, vajon mennyire mély az árok, ami a rokoni és baráti kapcsolatokon kívül sokakat az ároknak vagy az innenső, vagy a túlsó szélére telepít a mindennapokban.