A napokban, amikor idejöttem a képtárba, megtekinteni a kiállítandó anyagot, egy sajátos élményben volt részem. Előbb láthattam a még fent levő Radar című, a Székelyudvarhelyről elszármazott fiatal képzőművészek csoportos kiállítását, és ezután néztük át a Nagy Péter hagyatékából rendezendő kiállítás anyagát.

Önkéntelenül a bécsi Szecesszió Ház homlokzatán levő felirat jutott eszembe: „Der Zeit ihre Kunst – Der Kunst ihre Frei­heit” – magyarul és szó szerinti fordításban: „Az időnek a művészetet, a művészetnek a szabadságot”. Vagyis hogy minden korszaknak megvan a maga művészeti ideálja, és az a jó, ha ez szabadon tud érvényesülni.

Ezalatt érthetünk akár társadalomtörténeti korszakokat, de én személy szerint az emberélet korszakaira gondoltam. Szüleim nagyszobájának falán egy álló formátumú Nagy Péter-festmény függ, amely egy téli tájat ábrázol. Nem mondhatnám, hogy fiatalon, pályám kezdetén bármiképp is túlságosan inspirált volna. Mint minden fiatal, elvoltam a magam világában, azt képzeltem, hogy majd sokkal nagyszerűbbeket fogok alkotni, mint az előttem járó generációk. De így, túl az ötvenen egészen más szemmel nézem a világot, és másként értékelem a művészi alkotásokat. Talán azt mondhatnám, hogy lassan látni kezdtem azt, amit Nagy Péter látott. Valaki azt mondta, hogy a mérsékelt éghajlatú övezet kínálja a legtöbb tájélményt az alkotóknak. Néhány éve én is lassan látni kezdtem, hogy az idén januárban volt egy kis havas táj, a havas mezők fehérje az erdők sötétbarna-lilás foltjaival volt kontrasztban. Aztán márciusban, ahogy felsóhajtanak az erdők, még néhány hétig az ember esze az ágak hegyén járhat, vagyis elkalandozhat a tekintet a lombtalan fák sűrűn összekuszálódó ágain. Az elmúlt hetekben egy hosszú színpompás virágzási időszakot figyelhettünk meg, amely az aranyesőbokrok élénk sárgáival kezdődött, folytatódott a vadgyümölcsfák fehér és rózsaszín virágözönével, hogy végül az orgonabokrok fehér-lila kombinációjában teljesedjen be. Májusban virágoznak a vadgesztenyefák, júniusban haragoszöld domboldalak következnek, miközben az égen a fehér vattafelhők gyülekeznek, hogy majd a szürke és mélykék esőfelhők bő záporokat ontsanak a földre. Augusztusra megsárgulnak a búzatáblák, újabban nagy henger alakú szénabálák népesítik be a tájat, miközben megfakul és lassan sárgulni kezd az erdők lombja. Ezután következik talán a legszínpompásabb évszak, az ősz, amikor október közepén a zöldektől a sárgák, narancssárgák mindenféle árnyalata után eljutunk a rozsdabarnákig. November végén, a korai naplementékben erős fekete-lilás vonalak, az újra lombtalan fák ágai ahogy kirajzolódnak a mélykék égre, miközben a lemenő nap egy sárgás-vöröses sávot húz a kék ég és a fekete dombok közé.

Nagyapám, Zalányi Tibor ag­rármérnök emlékirataiban töb­bek között azt jegyezte fel, hogy minden problémára és baj­ra van gyógyír: a természet, ami olyan szép és csodálatos, hogy nem lehet soha elég hosszú az ember élete, hogy eleget láthasson belőle.

Nagy Pétert csak élete utolsó korszakában volt szerencsém személyesen megismerni. Azelőtt csak a képein keresztül, illetve a bátyja, Nagy György szobrászművész közlései alapján tudhattam meg róla dolgokat. De élénken él bennem egy emlék, amikor a Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyagtárában Kalló László festőművész egy kamera segítségével kivetített festészeti gyakorlati demonstrációt tartott egy akvarellkép elkészítésének folyamatáról. (Egyébként azóta is hiányolom az ehhez hasonló gyakorlati bemutatókat.) A kép készítésének előrehaladtával egy adott ponton Nagy Péter félhangosan jegyezte meg: „Ez most már jól van, itt kellene abbahagyni, ezen túl már csak elrontani lehet.”

Nagy Péter 1936. február 27-én született Bikafalván, 2023. március 16-án hunyt el Székelyudvarhelyen. Édesapja református lelkész, édesanyja tanítónő volt. Pályája a székelykeresztúri tanítóképzőben indult, ahol rajztanára id. Haáz Sándor volt, ő biztatta a szakirányú képzésre. 1953–1956 között Marosvásárhelyen a Zene- és Képzőművészeti Középiskola tanulója volt. 1958-tól Székelyudvarhelyen élt. 1959-től a székelyudvarhelyi Gábor Áron Gépgyárban dolgozott előbb munkásként, majd tervezőtechnikusként egészen 1990-ig, nyugdíjazásáig. Bátyja, Nagy György, illetve az 1955-ben végzett képzőművész-generáció tagjai (Székely József, Maszelka János, Krafft László, Sepsi Lajos, Orbán Áron) biztatására folyamatosan alkotott. 1970-től közel 50 egyéni kiállítása volt Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Székelykeresztúron, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és 2017-ben Budapesten. Fontosabb csoportos kiállításokon Bukarestben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszere­dában és Székelyudvarhelyen, illetve Magyarországon: Debrecenben, Barcson, Békéscsa­bán, Sopronban, Szigetszentmiklóson, Kétegyházán és Csorváson vett részt. 1978-tól visszajáró alkotója volt a homo­ród­szentmártoni művésztábornak. A 2000-es évek elején a Paletta 5 nevű alkotócsoport tagjaként is részt vett kiállításokon, Kalló László, Kóbori László, Moldován Gyula és ifj. Sztojka Ferenc festőművészekkel együtt.

Képei nagy részét családja őrzi, de festményei ma már megtalálhatók Ausztráliában, Amerikában, Svédországban, Svájcban, Belgiumban, Ausztriában és Magyarországon. Közgyűjteményekben, a Haáz Rezső Múzeum Képtárában és a Homoródszentmártoni Román Viktor Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor képarchívumában. 2007-ben Legprímább művész díjjal tüntették ki Székelyudvarhelyen.

Ez a kiállítás a kilencven éve született Nagy Péter festőművész emléke előtt tiszteleg. Mintegy összegzése hosszú művészi munkásságának. Az értékelésem elején emlegettem a Radar című kiállítást, amely a jelenlegi legfrissebb kortárs képzőművészeti irányzatokat hozta el Székelyudvarhelyre, Nagy Péter munkássága fontos része az 1960-tól a 2000-es évek végéig tartó székelyudvarhelyi képzőművészeti életnek.

Bár a kritikák elsősorban tájképfestőként tartják számon, jelen anyag ismeretében elmondható, hogy Nagy Péter egy sokoldalú képzőművész volt. A jelen kiállítás anyaga mellett használhattam egy 2006-ban kiadott részletesebb katalógust is. Ezek ismeretében azt mondom, hogy Nagy Péter egy kísérletező kedvű képzőművész volt. Nem ragadt le bizonyos anyagoknál, kompozíciós megoldásoknál, az idők folyamán tájképeinél számtalan anyagot használt. Egyaránt uralta a tempera, az olajpasztell és az akvarell technikáit. Az akvarelltechnikában, a vizes papíron esetlegesen elterülő színfoltok technikája mellett használta a vastagon felhordott lendületes ecsetvonásokkal kialakított képi megjelenítés technikáját is. Egyes képein lendületes fekete tusvonalakkal ragadta meg a formát, és utólag adott tömeget színes ecsetvonásokkal. Egyes képeken a táji elem csak ürügyként szolgált, hogy színfoltokkal, színárnyalatokkal kísérletezzen, eljutva egészen az elvonatkoztatott formákig, az absztrakció határáig. Ma, amikor a különböző üzletek és művészellátók szinte ontják a jobbnál jobb, képzőművészek számára használható anyagokat, szinte elképzelhetetlen, hogy az 1970-es, ’80-as években milyen sekélyes volt a felhozatal, szinte minden jobb anyagot külföldről kellett behozni. Egy sajátos megoldás terjedt el: a farostlemezre készített olajfestmény.

A pusztán tájképi ábrázolások mellett képein megjelennek az épített örökség elemei is, többször többféle technikával és más-más fényviszonyok tükrében örökítette meg a Jézus-kápolnát, a Homoród menti falvak utcarészleteit, a havasalji tájak kis rönkházait, de székelyudvarhelyi utcarészletek is megjelennek munkáin. Talán bátyja, Nagy György hatására állatábrázolásokkal is foglalkozott. Munkásságának szerényen megbúvó alkotásai a csendéletek. Ezek kis méretű művek akvarellel vagy temperával, a holland csendéletfestészet legjobbjait, valamint Theodor Pallady csendéleteit juttatják eszünkbe.

Néha embereket is bevonultatott a tájba, de nem volt idegen számára a portré sem. Egyszerű parasztemberek portréit készítette el, de nagy hozzáértéssel és szeretettel örökítette meg családtagjait is arcképein. Portréművészetének kiemelkedő darabjai önarcképei. Az egyik legkorábbi egy 1963-ban készült olajportré, amely egy komoly és határozott ifjú arcképét mutatja. Időről időre újra és újra elkészítette önarcképét, ezek a szigorú önvizsgálat és az idő mulandóságának diszkrét tanúi lettek. Érdekes, hogy ez volt az a terület, ahol némi humor is megjelenik művészetében. Hiszen az előbb emlegetett 2006-ban kiadott katalógusában az ifjúkori és időskori portréi mellett megjelenik egy 1991-es gouache festmény, amin egy téli tájkép elemei közül bontakozik ki önarcképe. Szintén ebben a katalógusban jelennek meg a festő komoly, közvetlen és egy hiú, némi önteltséget mutató önarcképei is.

Maga a művész így vallott művészetéről: „Legtöbbször él­ményből dolgozom, a látott impressziók alapján, és minél erősebb, izgalmasabb a természet által kiváltott hatás, annál gyorsabban, frissebben jön létre a kép.” (László Miklós, Udvarhelyi Híradó, 1996. június 27.)

Egy 2001. december 11-én, szintén az Udvarhelyi Híradóban megjelent, Fekete B. Zoltán által jegyzett cikkben így vallott: „Alkotásaimban mindig megjelenítem a fát. Készülök egy olyan kiállításra, ami fákról szól. A fák olyanok, mint az emberek. A fákon minden nyomot hagy, ha valaki ágát töri, ha kivágják, csak a tönkje marad. Az emberekhez leginkább a fa hasonlít.”

Végezetül, ajánlom mind az idősebb, mind a fiatalabb generációk figyelmébe Nagy Péter életművét, ahogy említettem az elején, adjuk meg minden művészetnek a tiszteletet és a szabadságát. Nézzük tehát Nagy Péter munkáit, próbáljuk látni azt, amit ő látott, vagy próbáljuk megtalálni az érzéseket, amiket bennünk keltenek képei, és lássuk azt, amit látni szeretnénk.

Elhangzott Székelyudvarhelyen, a Haáz Rezső Múzeum Képtárában Nagy Péter emlékkiállításának megnyitóján, 2026. május 5-én. A kiállítás június 2-ig látogatható.