A „piacon” zajló agresszív, de hamar kifulladó sikervadászat pél­dá­ja lehetne Coelho, akinek nemcsak a gondolatait fizette meg a kiadó, hanem az idejét is. Nagyjából két évtizeddel ezelőtt a Bud­apesti Nemzetközi Könyvvásár meghívottja, díszvendége volt (nem célom sem magasztaló, sem becsmérlő jelzővel ellátni), a kiadó standjánál hosszú sor állt, hogy aláírassák vele a könyvét, ő közönyösen odakanyarította a nevét pontosan két óra hosszat, ennek teltével jóformán körül sem nézve távozott: két órát fizettek neki ezért, semmilyen könyörgésre nem hajlott, hogy maradjon. A best­sellerdiadal hamarosan lecsengett. Sem az ügynöke, sem ő nem voltak könyvbolondok, talántán még a hoppon maradt rajongói sem, akik hamarosan zavartan elszéledtek. Szemtanúja voltam ennek, amint annak is, hogy következő évben a Coelho-könyveket már árukapcsolással, hatalmas kedvezménnyel próbálták rásózni a vevőkre, bizonyos összegű vásárlás fölött ajándékba is adták, láttam olyan vásárlót, aki az ajándékból sem kért.

A kiadó előlegezett bizalmának „valutájával” sikeressé vált szer­zők hálájuk jeléül úgynevezett házi szerzővé válnak, vagyis további munkáikat is az adott kiadónál jelentetik meg, sőt a még meg nem írt könyveiket is – az életművet – „lekötik” ott. Ideális esetben aztán a személyes kapcsolat oda-vissza köszönet és hála. Ők a há­lás szerzők, akik a továbbiakban is a kölcsönös együttműködésre ren­dezkednek be, akkor is, ha olykor segítség gyanánt közölnek más – például anyagi gondokkal küzdő – kiadóknál is. A hálátlan szerzőkről nem az írói monográfiákban, hanem a kiadói vissza­emlékezésekben olvashatunk: ők azok, akik nem hűségesek, nagyobb honoráriumért más kiadót keresnek, ők azok, akik politikai szempontok szerint döntenek, és így tovább. Ha megkísérelném a felsorolást, az nagyon hosszú lenne, az ide- vagy odatartozás úgysem érinti az írói tehetséget, a művek maradandó vagy efemer voltát, de emberileg mindenképp meghatározó. Szemléltetésére egyetlen példát választottam ki olvasmányaimból. Püski Sándor ítélkezés, vádaskodás nélkül sorolja a tényeket: „Veres Péter ajánlotta és 1941 áprilisában Balogh Edgár hozta el hozzám bemutatkozni [az erdélyi] Nagy Istvánt. Akkor ismertem meg a korábban Erdélyben megjelent két kis könyvét, a Külvárost és az Oltyánok unokái első részét. Nem kellett különösebben éles szem észrevenni, hogy a nehéz életű, asztalosmunkásból lett író kinőtt az agitációs irodalomból, úgy, mint Kassák Lajoson kívül még senki a magyar ipari munkásságból, ír egyszerűen, természetesen, mégis művészi erővel. Érthetetlen, hogy a Népszava Kiadó, a szo­ciál­demokrata sajtóban komoly szerepet játszó kommunisták nem kaptak rajta. Megismétlődött József Attila esete. A magyar munkásmozgalomnak nem volt szeme a legjobb íróira. Fanyalogva és gyanakodva jött hozzám, s nyilván csak végszükségből. Később is, amikor már jobban összebarátkoztunk, és sokszor lakott nálam, a megélhetését – ha nem is bőven – biztosítottam, több könyvét ki­adtam, elbeszéléseivel szerepeltettem a legforróbb sikerű irodalmi estjeinken, majd a kommunistákra szigorodó időkben a személyes biztonságát és szabadságát megvédtem, s sokat vitatkoztunk nyíltan és őszintén, négyszemközt és kisebb-nagyobb társaságban, tiszta józanul vagy esti borozgatás közben, nehezen oldódott fel merevsége. Ha néha egy-egy alkalommal el is érzékenyült, s ha meg is fogta az a testvéri fogadtatás, amiben részesítettük vagy együtt részesültünk vidéki körútjainkon, másnap már makacsul vitatta a maga pártdogmáit. A háború után a feleségem át akart menni Erdélybe, hogy az ott maradt könyveink ügyét, a követelés-tartozás elszámolásaimat rendezze a könyvkereskedőkkel és írókkal, írtam neki, hogy segítsen a román vízumot megszerezni, azt válaszolta, hogy a könyveimet »purifikálták« [úgynevezett tisztítási folyamattal kivonták a forgalomból], semmi kiadói vonatkozású keresnivalónk ott nincs, »kéjutazáshoz« pedig nem nyújt segítséget.”
Megjegyzés. Lelke rajta, hogy ki kit tart bolondnak, ki mit tart bolondságnak, és ki mit tartósít: barátságot, hűséget, hálátlanságot stb.